Orsovai Reni fel sem fogta, hogy milyen sikert értek el

A Dal 2020 győztesével életútjáról, sikereiről beszélgettünk.

– Nemrég tudtam meg a nagyszüleimtől, hogy volt egy rokonunk, aki kiment Amerikába és bárokban énekelt, úgyhogy a családunkban már régóta meghatározó szerepet tölt be a zene. Ami engem illet, apukám hatévesen beíratott zongorázni. Ének-zenei általános iskolába jártam, úgyhogy igazából már ott elkezdtem a zenével foglalkozni. Anyukám táncolt a színházban, a művészet nálunk családi vonás, szóval mondhatjuk, hogy adott volt számomra ez az irány. Gyerekkoromban apukámmal együtt ültünk a zongoránál és énekelgettünk, magától értetődő volt számomra, hogy ezt szeretném csinálni felnőtt koromban is. Persze volt olyan korszakom is, amikor gyerekorvos akartam lenni, de elég gyorsan kiderült, hogy az nem az én utam. Középiskolát is váltottam, átmentem a Hang-Szín-Tér Művészeti Szakgimnáziumba, ahol úgy éreztem, hogy megtaláltam az utamat, ott vagyok, ahol lennem kell. A felsőoktatásba először kommunikáció szakra jelentkeztem, de hamar rájöttem, hogy az nem az én világom, tudtam, hogy úgyis énekelni fogok. Egy zenésznek természetesen végig kell gondolnia, hogy nagyon nehéz kitörni és bekerülni egy olyan körbe, hogy ebből meg is lehessen élni. Ezért is próbálkoztam a kommunikáció szakkal, de számomra lehetetlennek tűnt, hogy mással foglalkozzak. A szüleim mindenben támogattak, így végül a Kodolányi János Egyetem jazzének szakán tanultam, itt szereztem meg előadóművész diplomámat.

Mikor alapítottad az első zenekarodat?

– 14 évesen csináltunk egy rockfeldolgozásokat játszó ban­dát, utána volt metálzenekarom is, de akkor még nagyon picik voltunk. Pont egy pár hónapja néztem vissza a legelső próbafelvételt, és elképesztően vicces volt utólag látni, ahogy az első akkordokat próbáltuk lefogni. Az első igazi saját zenekarom, ahol saját számokat is írunk, az a Nene. Három éve alakult a formációnk, a negyedik megírt számunkkal (Mese a királyról) már bekerültünk a 2018-as A Dalba. Ekkor még kiforratlan volt a zenekar, a stílusunk, de úgy érzem, hogy mára kialakítottuk a saját egyéniségünket.

Hosszabb távon is zenekarban képzeled el magad, vagy a szólókarrierrel is szívesen megpróbálkoznál?

Számomra nagyon sokat jelent, hogy mögöttem áll egy zenekar, egy egység, olyanok vagyunk, mint egy család

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Denizzel közös formációnkban részt vevőket és a Nene zenekar tagjait is a barátaimnak nevezhetem. A szólókarriert sokkal kevésbé élvezném, mint a zenekari formációkat.

A Dalban a saját zenekaroddal, a Nenével a legjobb négy közé jutottatok" target="_blank" rel="nofollow noopener noreferrer"> Későre jár című számotokkal. Hogyan jött létre ez a dal?

– Vörös Milán, a zenekar gitárosa hozott egy akkordmenetet, ez volt a kiindulási alapunk. Lementünk a billentyűsünk próbatermébe és elkezdtük összerakni. Megírtam rá a dallamot és a szöveget. Én már akkor mondtam, hogy annyira tetszik ez a szám, hogy mindenképp be fogjuk adni A Dalba. A többiek is azt mondták, hogy jól sikerült, így egyetértettünk abban, hogy ezt meg kell próbálnunk, és végül be is kerültünk.

Számítottatok ekkora sikerre? Hiszen gyakorlatilag már a kezdetekkor is éreztétek, hogy jól sikerül a dal.

– Ekkora sikerre nem számítottunk. Éreztem, hogy jó lett a dal, de azért egy olyan zenekarral nehezebb kitörni, amely mögött nincs olyan sok év és tapasztalat. Kevesebben ismerték a zenénket, nem volt kimondott rajongótáborunk, így azért nehezebb volt elindulni. Meg is beszéltük, hogy nem fogunk előre tippelni, hogy hogyan alakulnak a dolgok a versenyben, csak csináljuk azt, ami jön.

Az első válogató alkalmával maximális pontszámot kaptatok. Hogyan lehetett ezt feldolgozni?

– Nyilván mindenki fontolgatja magában, hogy vajon mennyire fog tetszeni a zsűrinek a szám, hány pontot fog érni a produkció. Az, hogy 40 pontot kapunk, szerintem még a legvadabb álmainkban sem gondolta egyikünk sem. Bár érdekes, hogy a billentyűsünk, Márkosi Joci mondta, ő azt álmodta, hogy 40 pontot kaptunk, de persze mi csak mosolyogtunk és legyintettünk, hogy „jól van, persze”. Végül mégis valóra vált az álom. Nagyon boldogok voltunk mindannyian, örültünk, hogy a zsűri tetszését ennyire elnyerte a mi kis „gyerekünk”.

Két produkcióval is jelen voltál A Dalban. Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a munkafolyamatokat?

– A felkészülést nagyon élveztem, mert eleve egy picit túlpörgős típus vagyok, és végre ki tudtam adni minden energiámat. Nyilván ez egy kicsit faramuci helyzet, az egyik szemem sír, a másik nevet. Úgy fogtam fel ezt az egészet, hogy én most dupla lehetőséget kaptam. Mindkét szám teljesen más, másról is szól, számomra ez fontos dolog, hogy kétszer annyi energiát tudtam közvetíteni. Szerettem volna minél hitelesebben átadni a dalok üzenetét.

A saját zenekarodban okozott bármiféle frusztrációt az, hogy te egy másik produkcióban is részt vettél, és egy kicsit, mondhatjuk, hogy a saját magatok ellenfeleként is jelen voltál?

– Szerencsére a zenekarom tagjai nagyon aranyosak voltak, és ők is úgy fogták fel, hogy ha az énekesnőt többször látják, akkor az a zenekarnak is jó. Ők is örültek, hogy bejutottunk, magunkra fókuszáltunk, így ez egyáltalán nem okozott feszültséget köztünk.

Rácz Gergővel közös dalotok lett a verseny győztes produkciója. Fel tudtátok már dolgozni a sikert?

– Bár több hét eltelt azóta, még mindig egy kicsit kétkedve állok hozzá. Még sosem nyertem ilyen nagyszabású díjat, úgyhogy elképesztő érzés volt. Olyan sokszor néztem a tévében, ahogy kimondják a műsorokban a győztesek nevét, és most az enyémet mondták ki. Ez felfoghatatlan érzés. Remélem, hogy ezt minél több zenésztársam megtapasztalja egyszer. Csak álltam ott, néztem a lehulló konfettiket, és szinte fel sem fogtam, hogy tényleg nyertünk. Szerintem még mindig a hatása alatt vagyunk, Gergő is és én is.

A zenélés mellett a Gorsium Művészeti Szakgimnáziumban tanítasz, ezek összeegyeztetése sok munkát igényel. Mi az, ami motivál, előrevisz a mindennapokban?

– Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy azt csinálhatom a munkámként, ami a hobbim lenne, ha nem ebben a szakmában dolgoznék. Számomra ez nem is munka, hanem egy fantasztikus élmény. A gyerekektől is nagyon sok pozitív visszajelzést kapok, ez szintén nagyon motivál.

Hogyan fogadtátok a közösségi médiából érkező pozitív és negatív visszajelzéseket?

– Úgy gondolom, hogy a zene szubjektív dolog. Ha mindenkinek ugyanaz tetszene, akkor a világon egy előadó lenne. Nekem semmi bajom nincs azzal, ha valaki megfogalmaz egy negatív kritikát, tudom, hogy nincs olyan szám, amely mindenkinek tetszik, és ez így van rendjén. Szerencsére kevés rosszindulatú kommentár érkezett. A pozitív hozzászólásoknak természetesen nagyon örülünk, és mindig igyekszünk ezekből töltekezni.