Nemes Jeles László új filmje, a Napszállta több Fejér megyei helyszínen forgott

Elkészült Nemes Jeles László második nagyjátékfilmje, a Napszállta. A tét nem volt kicsi: miután a Saul fia lényegében az összes létező rangos díjat elnyerte (köztük az Oscart is), a nézők és a kritikusok izgatottan ülhettek – illetve ülhetnek szeptember 27-étől – a mozikba. A premier előtti sajtóvetítésre magunk is hasonlóan érkeztünk, már csak azért is, mert tudtuk, hogy a film egyes jeleneteit Fejér megyében forgatták.

A boldog békeidők utolsó pillanatait örökítik meg

A Napszállta cselekménye 1913 nyarán, főként Budapesten játszódik. A városba érkező, gyermekkora óta árvaházban nevelkedett Leiter Írisz (Jakab Juli) néhai szülei kalapboltjában szeretne állást kapni, ám az ott dolgozók – köztük a szalon tulajdonosa, Brill Oszkár (Vlad Ivanov) – ezt nem nézik jó szemmel, sőt: Írisz bárkivel találkozik, azt tanácsolják neki, meneküljön el a városból. Családi gyökerei azonban Budapesten tartják, főként, miután kiderül, van egy Leiter Kálmán nevű báty-

ja, akiről eddig semmit sem tudott. Írisz tehát vad keresésbe kezd – s ez az a motívum, amely aztán mindvégig jelen van a filmben, közel két és fél órán keresztül.

A nézőnek pedig az utolsó képkockáig figyelnie kell, hiszen a sokszor egyforma alakok között könnyen elveszhet, külső megfigyelőként már ő sem tudhatja, a főhős kiben bízhat, kiben nem. S ezért jó, hogy a Napszálltában megmaradt a Saul fiából megismert kameramozgás, a szubjektív elbeszélés: több mint két órán keresztül azt érezhetjük, hogy Írisz nyakában loholunk, vele együtt élünk. A néző ugyanis egyáltalán nem mindentudó, számára is akkor derül fény a titkokra, amikor azokat a főszereplő megtudja, meghallja. Mi több, a készítők a képi világon túl a hangzásnál is figyelembe vették ezt az elbeszélésmódot, így előfordul, hogy a hangos utcai forgatagban felvett párbeszédeket mi magunk sem értjük tisztán.

A keresésmotívum kerül előtérbe

A dialógusok azonban időnként kifejezetten frusztrálhatják a nézőt, hiszen sok esetben nincsenek. Pontosabban kérdések halmazaként monológként hatnak: Írisz nemcsak a bátyjáról tudna meg információkat, de azt is megérdeklődi, hová készülnek a kalapszalon hölgyei, miért fontos számukra a táncos est, s hogy mit jelent az, hogy az egyiküket kiválasztják. Választ azonban sem ő, sem a néző nem kap az adott pillanatban – amely bár szintén segítheti a főszereplővel együttélést és a rejtélydramaturgiát, ekkora dózisban mégis irreálisan hat.

Pedig a realisztikus világ megteremtésére nagyon is törekedtek a készítők. Budapest egy képeslapról elevenedik meg a filmvásznon, amely bizonyos jeleneteknél képileg az alulszaturáltságban köszön vissza. A jelmezek korhűek, a díszlet grandiózus és részletgazdag, noha a szűk, érzelmeket hangsúlyozó képkivágás ebből keveset láttat, hiába alkalmaztak gyakorta (zseniális) hosszú beállításokat.

Az azonban sokat elmond a filmről, hogy bár a megyei helyszíneket céltudatosan figyeltük benne, a dégi kastélyt csak az utolsó pillanatokban vettük észre, annyira lekötötte figyelmünket az adott jelenet. Ugyanakkor hiába ismerjük meg 1913 budapesti és bécsi viszonyainak egy részét (például az elittársadalmat és az ellenük szervezkedő megmozdulókat), az ember úgy érzi, az első világháború előtti időszak lenyomata, Európa közelgő öngyilkossága és a forrongó indulatok bár megjelennek, inkább a háttérbe szorulnak, s a személyes motiváció, a Saul fiához hasonló keresésmotívum kerül előtérbe. Az Írisszel és a velünk együtt élő bizonytalanságot a világháborút valójában megidéző epilógus fokozza igazán.