Biológus, mesemondó és író

2018.01.08. 11:30

Mindent szeret, aminek szárnya van a fehérvári Lovranits Júlia meseíró

Egyfelől biológus: a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület munkatársaként a gyerekekkel játékos foglalkozásokon ismerteti meg a természetet. Másfelől pedig mesemondó és író: ő Lovranits Júlia Villő, akinek nemrég jelent meg az új mesekönyve.

Gábor Gina

Lovranits Júlia Villõ

A természettudományos érdeklődés meg a mesélőkedv nagyon is jól megfér egymással – vallja Lovranits Júlia Villő. Ő például világéletében vonzódott minden teremtményhez, amelynek szárnya van: egyaránt szereti a madarakat és a tündéreket. Így aztán nem is csoda, ha új mesekönyvében is tündérek szerepelnek. Én arra tippelek, hogy érdeklődése az otthoni miliőből is fakad: iskolaalapító édesapja közismerten reál tárgyakkal foglalkozik, az édesanyja viszont népművelés-magyar szakot végzett és drámapedagógus.

– Csakhogy a madarak iránti vonzódást is anyának köszönhetem, hiszen azt mesélte, amikor én születtem, csodálatosan daloltak a madarak. Felnőttként megértettem, hogy ez egyáltalán nem véletlen, hiszen április végén van a születésnapom. Amikor tehát az én érkezésem kora hajnalban felébresztette, a fülemüléket hallhatta... Rájuk jellemző, hogy április végén, május elején éjszaka – amikor a többi madár már elhallgat – ők dalolni kezdenek. Az én édesanyám ezután kezdett a madárvilág iránt érdeklődni: amikor én kicsi voltam, a játszótéren együtt figyeltük a fekete rigókat.

Júlia gyerekként nem csak a madarakat kedvelte meg: már ekkor írni kezdett. Először verseket – a hétévesen írt költeményeivel a várpalotai könyvtár antológiájában szerepelt. Aztán jöttek a mesék. Azt mondja, amiket ő ír, inkább arra valók, hogy esténként „bekuckózva” olvassák fel a gyerekeknek.

Ami viszont a mesélést illeti, az egy kicsit később kezdődött. Úgy gondolja, az, aki gyerekeknek ír történeteket, nem árt, ha ehhez is ért. Nem szereti azokat az író-olvasó találkozókat, amikor az író eljön és okosakat mond – ő a mesélős találkozók híve...

– Mesemondóként főleg népmeséket adok elő, pontosabban népmese-átdolgozásokat. Hiszen – ahogyan a mesterem, Zalka Csenge Virág mondja – a mesemondónak meg kell csinálnia a házi fel-adatát. Nem elég elolvasnia a mesét, meg kell vizsgálnia az eredetét, megkeresni a variációit, és kigondolni a saját változatát, amiről úgy érzi, mai gyerekek számára is átélhető – mondja Júlia, aki a mesélést kézjelekkel, indiai mudrákkal vagy a siketek által is használt jelekkel kíséri.

Lovranits Júlia Villő A tündérkapu titka című mesekönyvének dedikálásán. A szerző nyakában a medál is egy tündért idéz: a kötetben is felvonul megannyi különös tündéri lény...

Ennek az az oka, hogy kezdő mesemondóként érte egy kis kudarc. Hosszú tündérmesékkel készült egy mesedélutánra, ám a szervezők úgy hirdették meg a programot, hogy az a legkisebbeknek szól. Így a szülők egészen kicsi babákat is hoztak, olyanokat, akik még képtelenek hosszabban egy helyben ülni... Mi tagadás, az előadás párnacsatába fulladt.

– Amikor kiderült, hogy a következő mesélésre ötven nagycsoportos óvodás érkezik, úgy gondoltam, valamit tennem kell, hogy ne bontsák le a könyvtárat – magyarázza Júlia – Ekkor jutottak eszembe az indiai mudrák, azok a tradicionális kézjelek, amelyekkel megjelenítik a különböző állatfigurákat. Úgy meséltünk, hogy a kézjelekkel el is játszottuk a mesét a gyerekekkel, akik a történet közben mozoghattak is, és így jobban lekötötte a figyelmüket az, amit hallottak...

Tehát egy kudarc hatására alakult ki Júlia mesemondói stílusa. Ami az írást illeti: Júlia előző, Lea és a viharbanyák című könyvében még boszorkányok szerepeltek, az új mesében viszont feltűntek az általa kedvelt tündérek:

– Leginkább a helyes, pici manótündérek a kedvenceim. Persze sokféle tündér létezik a különböző népek meséiben. Az ír–kelta mitológiában azonban akadnak ijesztő, hatalmas tündérlények... Én arra törekedtem, hogy a félelmetesebb tündértípusok is kedves figuraként jelenjenek meg a könyvben. A síró, piros szemű banshee (a halálhírnök) is szerepel nálam, de ő gyászoló anyaként tűnik fel, így aztán rögtön érthetővé válik a gyerekek számára, hogy miért sír ez a tündér... Nem törekedtem arra, hogy ezeket a tündértípusokat felvonultassam, hiszen nem valamiféle ismeretterjesztő könyvről van szó. Az én történeteimből egy olyan kerek egészt alkotó tündérvilág bontakozik ki, amely a gyerekek számára is érdekessé és átélhetővé válik.

A fehérvári kisfiú és a fehér sárkány

A tündérkapu titka című új kötetben persze nem csupán tündérlények szerepelnek. Felbukkan a mesében egy sárkány is: a figurát egy fehérvári kisfiú találta ki. Lovranits Júlia Villő neki és az édesanyjának ajánlotta a könyvet. Júlia volt iskolatársával, Rékával és a kisfiával a fehérvári Fő utcán találkozott. Kiderült, hogy a kisfiú, Lívió ételallergiás, és nem ehet édességet. Júlia vigasztalásul felajánlotta: szívesen ír mesét a kisfiú kedvenc állatáról. Kiderült, hogy Lívió kedvence a fehér sárkány, „akinek” nevet is adott: Gilice. A róla szóló mesét később Júlia az új mesekönyvébe is beépítette...

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!