Közel öt évtizedes szakmai múlt áll Lukács László mögött

A közel öt évtizedes szakmai múlttal rendelkező, számos kötetet és tanulmányt maga mögött tudó Lukács Lászlót volt munkahelye, a Szent István Király Múzeum, valamint a Magyar Tudományos Akadémia (amelynek doktora) és a Magyar Néprajzi Társaság (ahol alelnök is volt) terjesztette föl a díjra. Mint elmondta, kitüntetést várni nem lehet, de nagyon örül, hogy megkapta. Leginkább azonban az tölti el megelégedettséggel, hogy sikerült megvalósítania azt, ami az indoklásban szerepel, vagyis: a magyar népi kultúra európai megismertetését, továbbá a tudományos, oktatói és muzeológiai tevékenységet.

Lukács László 2015-ig dolgozott muzeológusként a fehérvári intézményben, ahová nyugdíjazása óta a mai napig bejár. A debreceni egyetemi évek után azonnal Fehérvárra jött feleségével, a szintén nagy tisztelettel övezett Demeter Zsófia történésszel. A házaspár egyetemistaként ismerkedett meg, később két fiú gyermekük született, akik szüleikhez méltóan széles műveltséggel, s hozzá igen jó nyelvtudással rendelkeznek.

Lukács László a megye egyik falujában, Zámolyon született, ahonnan két Kossuth-díjas költő, Csoóri Sándor és Csanádi Imre is származik. Ez a múlt, a szellemi közeg és örökség a néprajzkutatóra is hatott.

Így emlékszik gyermekkorára Lukács László

– Tizenöt éves koromig éltem Zámolyon, ezután költözött a család Kápolnásnyékre. Onnan jártam aztán a fehérvári József Attila Gimnáziumba. A szülőhely mindenkinek meghatározza az irányultságát, így volt ez velem is. Nekem gyerekként még szerencsém volt, mert Zámoly akkoriban, az ötvenes években teljes község volt. Minden megvolt a társadalmában, amit egy felnövekvő gyermeknek meg kell ismernie. Láttam mezőgazdasági nagyüzemet, de egyéni paraszti gazdálkodást is, járhattam ott iskolába, valamint református és katolikus lelkész is volt a faluban. Megtanultam tehát azt, hogyan működik a társadalom, milyen a magyar nép, hogyan beszél, gondolkodik, és dolgoztam is. Édesapám kőműves mester volt, láttam, télen hogyan tervezi meg, majd tavasszal hogyan építi föl a házakat. Sokszor elmentem az építkezések helyszínére, ahol figyeltem és tanultam. Ez a tapasztalat hasznos volt, mert az egyetemen népi építészettel is foglalkoztam. A műegyetem építészmérnöki karán pedig műemlékvédelmi szakmérnöki képzettséget szereztem. E területeken tehát sokat segített a származásom. A zámolyi múlt is fontos volt továbbá, adott egyfajta tartást, s valóban, Csoóri és Csanádi könyveiből is sokat tanultam. Mindketten foglalkoztak néprajzzal írói munkájuk mellett.

– Hogyan dőlt el, hogy a néprajz lesz a hivatása?

– Nem ment ez egyszerűen akkoriban, mert még nem történt meg a néprajzi forradalom, kevés volt a könyv. Én azért származásomból kifolyólag láttam, hogyan aratnak, építik a pincéket, szüretelnek. Tehát a szemináriumokon nem a professzornak kellett átadni ezeket az ismereteket. Az első meghatározó élményem édesanyámhoz kötődik, aki szeretett énekelni, és szép hangja is volt. Otthon két népballadára figyeltem föl, amelyeket lejegyeztem, bementem Fehérvárra a könyvtárba, kivettem Ortutay és Kriza „Magyar népballadák” könyvét, és kikerestem a balladákat. Ezt volt tehát az első néprajzi tevékenységem. Az egyetemen végül történelem-földrajz szakos középiskolai tanárként, valamint etnográfusként végeztem, miközben egy évet töltöttem Hódmezővásárhelyen az egyetemi ezredben katonaként.

– A Szent István Király Múzeum elődjébe 1974-ben került. Egyenes út vezetett az egyetemről?

– Igen, mert korábban is bejártam már oda jegyzetelni tanulmányokhoz, a honismereti tevékenységem kapcsán. S tagja voltam a Fejér Megyei Múzeum Egyesület Ifjúsági Tagozatának is. Így kicsit ismertek, és néprajzosként gyakorlaton is voltam a múzeumnál. Negyedévesként hívtak, mert évek óta üresen állt egy néprajzos állás, én pedig megígértem, hogy jövök. Egerbe is hívtak azonban, a kötődéseim miatt mégis Fehérvárt választottam. Az egriekkel viszont azóta is jó kapcsolatban vagyok, az ottani múzeum évkönyvében megjelent több tanulmányom.

– Közel öt évtized szakmai múlt után hogy érzi, sikerült mindazt megvalósítani, amelyet a néprajz területén szeretett volna, vagy vannak még fontos, kimaradt témák?

– Amikor idejöttünk, még kevés szakmai munka állt a rendelkezésünkre. Ezért hosszú évekig kellett kutatni, cikkeket írni először lokális témákról, a megyéről, majd a Dunántúlról, végül Európáról. Utóbbi terület akkor nyílt meg számomra, amikor Bécsben tanultam. Ott dolgoztam föl a húsvéti korbácsolás témáját is egy tanulmányban, amely egész Európára kitekintett Pázmándtól a finn Karéliáig. Ez számos helyen, több idegen nyelven is megjelent. Ezután mondhattam el magamról, hogy most már tudok európai vonatkozásban értekezni. Később írtam például a kakasütésről, a móri szőlőművelésről. Németországban megkaptam a Humboldt-ösztöndíjat, de közben itthon is sok mindent csináltunk. Például a fülei, sárréti tájházat, a pusztavámi német nemzetiségi tájházat, ’88-ban pedig megnyitottuk a fehérvári Rác utcai skanzenben a 11-es számú házat. Mindez segített, hogy végig megmaradjak a tudományos munka mellett.

– Tavaly jelent meg utoljára könyve, a Káli-medence építészetéről. Biztosan most is dolgozik valamin…

– Az állatok védőszentjéről, Szent Vendelről írok könyvet. Fehérváron is nagy kultusza van, gondoljunk csak például a Szent Vendel utcára, közre. Összegyűjtöttem még Szent Vendel tiszteletét a Székesfehérvári és a Kaposvári Egyházmegyében, ám az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében is jártam. Ezen a köteten dolgozom most.