Pásztorcsalád sarja a katedrán – Lendvai Tibor Pesovár-díjat kapott

– Lendvai Tibor néprajzoktató, népzenész 1974-ben született, Magyaralmáson nőtt fel, nagy múltú pásztorcsalád sarjaként. Felmenői között néprajzkutatók által jegyzett fafaragók, bőrtarisznya készítő pásztorok is vannak. A népi kultúrával való találkozásának elsődleges színtere tehát a család volt, amelyben növekedett – kezdte laudációját Nagy Veronika néprajzkutató a Pesovár Ferenc Alapítvány Kuratóriumának tagja.

A díjat Tibor a múlt szombati táncház napján kapta meg. Éppen a Kákics húzta. Tibi a zenekar oszlopos tagja, játszik furulyákon, dudán, tekerőlanton. A plakettel érkező Botos József és Nagy Veronika a zenekar moldvai táncházát szakította félbe – táncos csizmatalpak és tornacipők csattantak a padlón, a lányok és asszonyok szoknyája még meglebbent –, eközben ragadta meg a mikrofont Nagy Veronika. Lendvai Tibor a nyolcadik kitüntetettje az alapítványnak. Első alkalommal, 1990-ben, Kneifel Imre kapta a díjat, utána Kövecses Varga Etelka, Karácsony Zoltán, Virágvölgyi Márta, Vakler Anna, Majoros Róbert, s 2016-ban Kecskeméti Róbert. A Pesovár-díjat Fejér megyében tevékenykedő kiválóak kaphatják meg. Olyan emberek, akik a népzene, a néptánc, a néprajz vagy a tárgyalkotó népművészet területén – gyűjtéssel vagy oktatással – sokat tesznek hagyományaink továbbörökítéséért.

Lendvai Tibort mindmáig meghatározza, benne él mindaz, amelyet gyermekkorában megtapasztalt. Beléivódott a népi kultúra. Gyökereiről és felvállalt feladatairól beszélgettünk vele.

– Amikor születtem, már nem volt meg a régi világ, hiszen a paraszti kultúra már a második világháború után gyökeresen megváltozott, de a letűnőben lévő paraszti kultúra és a gyermekkorom időszakának kultúrája közötti szakadékokat keskeny hidak ívelték át – magyarázta Tibor. – Ilyen hidak voltak a tárgyi emlékek mellett, az idősebb családtagjaim, rokonaim, és az idősebb falubeliek. Rajtuk keresztül kerültek hozzám a másik világ üzenetei. Édesapám gyermekkoráról, a pásztoréletről, öreg pásztorokról, pásztorkutyákról, nyúlvadászatokról szóló valós történetek mellett hallottam sokat a hiedelmek, babonák világából is – mondta.

Meséltek neki a tejhasznot macska képében elvenni készülő csákberényi asszonyról, máskor dédnagyapja lidérceiről. Lidérceket azért szerzett magának a paraszti kultúra embere, hogy megsegítse őt a mindennapokban, vele együtt húzza a szekeret. Nemcsak képletesen. A lidérceknek azonban teljesíthetetlen feladatokat is kellett adni. Ismert volt, ha dolog nélkül maradnak, bizony gazdájuk ellen fordulhatnak!

– Hallottam a fekete tyúkról a kilenc csibéjével, amely eltűnik, ha bal kézzel, visszájáról ütik meg. Nagynéném elmesélte, hogy anyai nagyanyám szenes vízben mosdatott, amikor nagyon sírtam. De nem csak elmondások alapján érzékeltem a népi kultúra széttört darabjait, hanem megfigyeltem, hogy édesanyám Luca napkor nem varrt, a szentelt barkát a kertben szúrta le, „Szóma Kata” hetében nem vetett babot, pünkösdkor pirosba öltözött, és a gáztűzhely gombját egy Miatyánk elmondásán keresztül nyomta, így számolta ki a kellő időt – folytatta.

Lendvai Tibor a Hermann László zeneiskola tanára. Néprajzot tanít.

– A gyerekkoromban megismert jelenségekkel jóval később, a néprajzi irodalomban találkoztam viszont. A szüleim állatokat tartottak, tehenet, disznót, baromfit; és volt nagy kertünk, szőlőhegyünk is, tehát a gazdálkodásba is beleláthattam. Már kiskoromban kaptam a kertből egy kis részt, amelyet én gondozhattam. Megtanultam többek között, hogy a krumplit nem szabad nagyon mélyre vetni, mert akkor nem hallja meg a harangszót, ami előcsalogatja. Az állatok és a növények gondozása, ápolása mellett rendszeresen részese voltam családon belüli közösségi összejöveteleknek is – mint a tollfosztás, vagy a disznóölés –, amelyek gyakran közös nótázással zárultak. Utóbbiak során hallottam anyai nagyanyámtól a disznó belsőségeinek helyi elnevezéseit: „Kata könyöke”, „tüskepecsenye”, „ciframelegkendő”, „karmonádli”. Találkoztam a gazdálkodás esztétikájával is: mitől lehet szép egy disznó, mikor szép a tehén körme, mikor szép egy lekaszált rét, mi a kaszás szégyene, hogyan kell felcsirkézni a szénát, hogy szépen mutasson, és mitől lesz szép a boglya. A szőlőt el kell gereblyézni kapálás után, és akkor lesz szép, ha le van tetejezve. És szégyen a füves hátsóudvar, mert az azt jelenti, hogy ott nem tartanak állatot, ott nem dolgos emberek laknak… – sorolta.

Mi úgy látjuk, hogy Tibor feneketlen mély kincses ládából válogathat oktatói munkája során.

Lendvai Tibor úgy tartja, feladata az oktatásban az, hogy a gyerekek elképzelésében élő „népi kultúra” képet formálja, valamit „belémentsen az élet ízéből és szagából”. Tibor egyszerre hivatkozott Bartókra és Kodályra. A megidézett Bartók Béla-i gondolat a népdalgyűjtést a természettudós munkájával állítja párhuzamba. Eszerint az elkötelezett tudós nemcsak gyűjti, hanem a legelrejtettebb mozzanatát is megvizsgálja az állatoknak, hogy értékes kollekcióját élőbbé tegye. A népzene gyűjtőjének is ki kell kutatnia nemcsak a dalokat, hanem azt a szellemi, kulturális közeget is, amelyben a dalok világra szökkentek. Kodály Zoltán szerint „Népet csak egészében lehet megismerni. A nép dalát is csak az érti meg igazán, aki ismeri szokásait, ruházatát, ételét, építkezését, egész életét...”

– Törekszem a kultúra kiragadott elemeit visszahelyezni az egészbe, az elsődleges kontextusba, ahol összefüggéseiben vizsgálva értelmet nyernek a jelentéseik. Másképpen fogalmazva a mozdulatlan képkockákat elindítani, hogy peregjenek, azért, hogy a népi kultúra egészét meglássák a diákjaim, ne csak a kiragadott aspektusait ismerjék. Ha egy filmből csak egy képkockát látnánk, legyen bármilyen művészi gyönyörűség, nem értenénk meg, hogy miről szól a film. Persze tudom, hogy lehetetlen a rekonstrukció, de törekedni lehet rá – vallja. – Úgy gondolom, hogy ezt a díjat elsősorban a népi kultúrához, illetve a népi kultúra oktatásához való hozzáállásomért kaptam. Azért a szemléletmódért, amellyel a tárgyhoz közelítek. Értékeket keresek és értékeket próbálok közvetíteni. A díj megerősítés, hogy jó úton járok, és óriási megtiszteltetés. Ezúton is köszönöm a Pesovár Ferenc Alapítványnak – zárta gondolatait Lendvai Tibor.