Bach remekművét másfél évtized után hallhattuk a Vörösmarty Színházban

Az egyházzene történetének egyik legnagyobb remekművét, Johann Sebastian Bach h-moll miséjét emlékeim szerint utoljára 2004 karácsonyán hallhattuk városunkban. Akkor a helyi kórusok és az Alba Regia Szimfonikus Zenekar fogott össze megszólaltatására – most a historikus zene előadása a három évtizeddel ezelőtt alakult Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus előadásában hangzott el az együttesek alapítója és művészeti vezetője, Vashelyi György vezényletével. Az énekszólókat Szutrély Katalin, Pintér Ágnes, Bárány Péter, Komáromi Márton, Mészáros Péter, Borka Ákos és Najbauer Lóránt tolmácsolta.

A h-moll mise keletkezése erősen kötődik II. Frigyes Ágost szász választófejedelem személyéhez, akit 1773-ban koronáztak meg. A kor szokása szerint az új uralkodó a trónra lépését megelőzően meglátogatta országa fontos városait. Lipcsében 1733. április 20-21-én járt: Bach minden bizonnyal erre az alkalomra komponált egy Kyrie-Gloria tételpárt (mely misetételek egyébként a lutheránus liturgiában is használatosak voltak). Fel is tüntette, hogy művét az uralkodó dicsőítésére készítette – ám más, kézzelfoghatóbb célja is volt: e „félmisével” pályázott a „drezdai udvari komponista” cím elnyerésére, melyet végül 1736-ban nyert el. Hogy pontosan mikor kezdődött meg a partitúra kibővítése, s különösképp, hogy mi motiválta Bachot egy teljes mise megalkotására, melynek előadására egyáltalán nem volt esélye, csak feltételezéseink lehetnek. Az mindenesetre nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Kyrie-Gloria tételpár, valamint a Credo és a Sanctus még egymástól függetlenül, lutheránus alkalmakra készültek. A mise utolsó részei (melyek korábbi kantáta-tételek átszövegezett változatai) 1748-49 táján épültek be a partitúrába, amikor Bach teljes, valamennyi állandó tételt feldolgozó ciklussá egészítette ki művét. Ennek indítéka minden bizonnyal zeneszerzői személyiségében rejlett.

A hagyományos textus – melyet előtte évszázadok óta nagymesterek zenésítettek meg Machaut-tól Palestrináig – magasrendű tartalmával és nagyszerű szerkezetével egyedülálló alkalmat adott ugyanis arra, hogy összefoglalja mindazt, amit az egyházzene művészetéről tudott és gondolt. Nagy műve ekként végső tökéletességű végrendeleteként, a Musica Sacra művészetének egyik legnagyszerűbb összefoglalásaként is felfogható.

Vashegyi György a historikus előadói gyakorlatnak megfelelően élénk, olykor szinte táncos lüktetésű tempóvételekkel dirigálta végig az előadást, a keletkezéstörténet leképezéseként a Gloria után szakítva meg a majd kétórás kompozíciót egy rövid szünettel. Olvasata jólesően kerülte el neves múlt századi karmesterek interpretációinak olykor túldimenzionált drámaiságát: emberi léptékű, már-már intim h-moll misét állított elénk. (Ezt fejezte ki többek között az is, ahogyan a szólisták a szólórészeket bevezető zenekari szakaszok alatt elő-, majd a zárószakaszok alatt visszaléptek a kórusba, egy pillanatra sem akasztva meg az előadás folyamatosságát.) A 29 tagú énekkar és a 28 tagú zenekar mintaszerű összhangban, jó egyéni teljesítményeket felvonultatva követte a dirigens utasításait, melyek a nagy egész mellett a részletek felől is abszolút pontos információkat közvetítettek a muzsikusok felé. A mintaszerűen artikulált, nagyon tudatosan felépített produkcióból a kórustételek megformálását különösen is kiemelkedőnek éreztem.

Az emlékezetes, lélekemelő hangversenyt hatalmas vastapssal köszönte meg a színház nézőterét zsúfolásig megtöltő közönség.