Grecsó Krisztián új kötetét mutatta be Fehérváron

Rögvest így is tett, merthogy rendhagyó módon felolvasással kezdődött az est, ahol Grecsó Krisztián Harminc év napsütés című könyvét mutatták be. (S valóban, amit hallunk, abból kiderül, hogy ennek a műnek nincs köze Gabriel Garcia Márquez Száz év magány című regényéhez.)

Mint a korábbi irodalmi találkozásokon, ezúttal is Czinki Ferenc kérdezte az írót.

Először is arról, hogy miként állt össze a kötet. Grecsó elmondta, hogy húsz éve ír tárcákat, amelyek a Nők Lapjában, az Élet és Irodalomban s napilapokban jelentek meg. Már egyetemistaként írt a Dél-Magyarországnak. Volt ott egy rovata is, és ha valaki megbuktatta az egyetemen, akkor a következő számba beleírta. Különös dialógus volt, jó játék. Korábban erősen szociografikus írásokban gondolkodott. Látleletről a periférián élőkről, elesettekről. Van egy álma egyébként, hogy végigjárja a Viharsarok azon településeit, ahol Féja Géza annak idején megfordult. Szóval lehetett volna szociografikus, lehetett volna egy másfajta, alteregós, Krúdy-szerű, mégse az lett, és családregény sem, noha a család visszatérő motívum. Grecsó úgy tekint ezekre a szövegekre, tárcanovellákra mint kis holdakra, amelyek a korábbi könyvek, a bolygók körül keringenek, kiegészítik azokat. Persze akként, hogy önmagukban is értelmesek. A nyitótörténet például a Mellettem elférsz zárlata is lehetne, ahogy a Harminc év napsütés a korábbi írói korszak lezárásának is tekinthető.

Alanyi történetek ezek, mindenekelőtt a család szemszögéből. Azzal együtt is, hogy miként az történni szokott az íróknál, írásnál: egy kicsit hazudik bennük. A család pedig kezd úgy emlékezni, ahogy a történetekben szerepel. Például az öccse is, a teljes érintettség magabiztosságával. Grecsó nem szokta leleplezni ezt, mint mondta, azzal takarózik, hogy nem a történetek teljes igazságtartalma a fontos, hanem az, hogy hitelesen jellemezzenek valakit. Egyébként ő is hajlamos rá, hogy elhitesse magával: valóban úgy történt, ahogy leírta. Meghatódik, és odáig képes elmenni, hogy elcsuklik a hangja, amikor felolvas. Ebből a szempontból nagyon érdekesek az olvasói levelek. Valaki például azt írta neki, biztosan azért hatódik meg, mert B1-vitamin-hiánya van. Megköszönte neki a hasznos felvilágosítást.

Szó esett a színházi munkákról is. Grecsó Krisztián szeret kikacsintani másfele. A Pál utcai fiúk adaptációja például nagy, megterhelő munka volt. Mint mondta, látta a fehérvári előadást, és nagyon tetszett neki. Más kérdés, hogy amikor csinálták az átiratot, már kezdett besokallni, és bizony jólesett visszatérni ismét az íráshoz.

Szóba került a Jelmezbál című könyv is. Grecsó „bevallotta”, elszúrták a kiadást, mégpedig a fülszöveget, mert megtévesztették az olvasókat. Nem állnak össze ugyanis a történetek egységes egésszé. Dés László meg is jegyezte, Krisztián, olyan ez a könyv, mint egy félbemaradt szeretkezés. Ennél sokkal durvábban fogalmazott, de a lényege ez volt. Mindenesetre úgy tervezi, hogy nagy erőkkel visszatér a regényíráshoz, és a Jelmezbál jelentősebb szereplői kapnak egy-egy önálló kötetet. Ismét lesz tehát egy naprendszer, újabb kis holdakkal. S hogy miért nem írt még a gimnáziumi éveiről? Talán azért, mert Ottlik Géza remekműve, az Iskola a határon túl jó ebben a műfajban, olyat úgyse tudna írni. Egyszer talán mégis megpróbálja majd feldolgozni azokat az éveket, mert nagyon fontos időszak volt az életében.