A muzsika tilalma miatt a húshagyókeddi bálokon gyakran rendeztek bőgőtemetést

A zenészek a farsangi bálon a nagybőgőt felravatalozták, tréfás gyászbeszéd után „eltemették”, mivel a nagyböjtben tilos volt muzsikálni, bált rendezni, lakodalmat tartani. Székesfehérváron, a húshagyókeddi bálokon gyakran rendeztek bőgőtemetést. A Szent István Király Múzeum a XIX. század utolsó harmadából két nyomtatott bőgőtemetési gyászbeszédet is őriz. A korábbi, 1882-ben keletkezett, négyoldalas nyomtatvány szövege a nagybőgő élettörténetének, kimúlásának bemutatása kapcsán a helyi és az országos politika fonákságait állítja pellengérre: „Ösmeritek-e szerelmes atyámfiai Fehérvárt? s ha igen, ösmeritek-e kövezetét? Ez a kövezet okozta halálát annak, kinek temetésére mi itt ma összejövénk. De ne bőgjetek, ne ordítsatok, hagyjatok szóhoz jutni engem!

Az asztalra fektették a bőgőt, fehér lepedővel takarták azt le

Szabad királyi Székesfehérvár városában van egy utcza, melyet úgy csúfolnak, hogy „Szent István-utcza” – Van ezen utczában egy korcsma, melyet úgy hívnak, hogy „Zsidó lányok korcsmája.” Eljár ide minden eleven állat, még Krausz Toncsi is, a bab-szenzál, mi természetesb tehát, hogy el szokott ide járni az is, kit most itt, mint hullát gyászolunk, – el-eljárt ide a szerencsétlen nagybőgő is, ki immár fölvevé a ’néhai’ nevet. Bár ne járt volna ide, ez okozta oly kora vesztét!

Szomorúan vitte haza élete párját Gogó, a nagyérdemű nagybőgős és lába a „Szent István-utcza” fáin, kövezetén megbotlék, eldobta élete párját, – és oh fordítsátok el szemeiteket – a szerencsétlen nagybőgő kitörte a nyakát!

Ő, kin nem tudott kifogni Tisza Kálmán és Szapáry Gyula, kit nem háborgatott az adó-, illeték-, fogyasztási- és hadmentességi adó végrehajtó, kit nem kezelt még Laufenauer Tóni az, ex kórházi gondnok sem – ily szomorú halált halt. De ez egyrészt a megboldogult hibája volt; mert mint városi képviselőnek (hova kell igazándibb kép, ― akarom mondani pofaviselőbb egyén, mint a nagybőgő volt?) indítványoznia kellett volna, hogy a nemes város még nemesebb gazdasági tanácsosát kocsikáztassák végig Cziráky Jancsi gróf szandlauferján a „Szent István-utczán”, s ha az nyakát nem szegte volna úgy merészelt, volna csak végig menni annak kövezetén…”

A másik, 1890-es évekből fennmaradt bőgőtemetési szöveg így adja elő a nagybőgő kimúlásának történetét.

Így múlt ki a bőgő

„Minthogy mindig szomjas a banda, ez a divatos betegség a nagybőgő hasát is ostromolni kezdte – s hirtelenében letekintett a Stignic kávéházba, egy butella móri karczosra. – Alkalmilag belekukkantott egy politikai lapba, s a politikai vezérczikktől egyszerre 12 tuczat hasgörcsöt kapott. Fájdalmában húrjai mind leszakadoztak. – Egy húr kivágta három vaknak a szemét. – A három vak ezt látva, neki rontott a nagybőgőnek, nyakon ragadta, és belé fojtotta a szuszt. A nagybőgő megszűnt bőgni! – És meghalt mielőtt élhetett volna, – Elvitte az élhetetlen halál! A zenekar a leszakadozott húrokból azonnal telefonhálózatot rögtönzött, s össze telefonírozta Székesfehérvár minden ember és marhadoktorát a kik egy rizsma itatós papirost tele írtak recepteknek, minden gyógyszertárból összeszedettek: mannát, rebarbarát, áloét, gumiasszaföditát, szódát, acidum tartarikumot, s egy mixtúrában beadták a nagy halottnak. – Ciánkálival és hidroglicerinnel igyekeztek a bőgőgörcsöket feloldani, – a has felszínére vizikátorokat tapasztottak, a nyakát megpiócázták. A fejét galvanikus géppel pofoztatták, – a hentesek hurkatőttőkkel megkrisztírozták, a pékek befűtöttek a hasába, a kovácsok nagy pörölyökkel ütötték agyba, főbe, a palotai meszesek meszet oltottak a gyomrába, a kőmívesek maltert kevertek benn az építendő új városház fundamentumához. A színházi fodrász Poncius és Pilátus segítségével a haját ránczigálta, a zenekar a „Csípd meg bogár a fülit!” nótát húzta a fülébe.

Mind ez mit se használt! – A nagy lélek kiszenvedett!” A Szabadság című székesfehérvári újság híre szerint 1891 farsangján a Magyar Király Szállóban rendezett cselédbálon is tartottak bőgőtemetést: »Meghalt a bőgő, éljen a bőgő. Ünnepnapja volt tegnap a székesfehérvári szobacicusok és dézsatündérek legiójának. Valamennyi kalendárium női neve a „Magyar Királyban” tartott jubiláris gyülekezetet. A Katik, Katicákká, a Márik, Mariskákká változtak a nagy éjjelen és mennyei élvezettel szítták magokba a kisasszony titulusokat. Álarcos arcátlanok, fölpántlikázott leányok és bepálinkázott atyafiak egyaránt otthon érezték magokat a „Magyar Király” meg nem szokott parquetjén. A hadsereg és a tűzoltóság is szép számmal volt képviselve. A magasabb légkörből is szállt alá kíváncsi publicum, állítólag csak azért, hogy tanúja legyen Carneval haldoklásának. Éjfélkor Rupp Róbert bőgő feletti gyászbeszédét mondták el. A gyászbeszéd általános részvétet keltett. Alig hogy elbúcsúztatták a bőgőt az árnyékvilágból, feltámadt és szólt reggelig, a midőn a levegőben táncot járó kisuvickolatlan cipők, be nem gyújtott kályhák és hasonló rémei a vászoncselédeknek haza nem szólították a mulató leánysereget.« (Szabadság XI. 19, 1891. február 12. 4.) 1896 farsangján a székesfehérvári önkéntes tűzoltó egylet a bőgőtemetés alkalmával tartandó gyászbeszédre pályázatot hirdetett. A Székesfehérvár és Vidéke című lapban közzétett felhívás szerint: „A gyászbeszéd főkelléke a humor, jutalma 2 drb. cs. és kir. arany.”

Elmaradt a körmenet

Az eseményről így számolt be az újság: „Bőgőtemetés. A székesfehérvári önkéntes tűzoltó egylet a régóta szokásban lévő húshagyó keddi „bőgőtemetés”-ét az idén is megtartotta, bár korántsem oly nagy sikerrel, mint az előző években. Talán ennek az az oka, hogy az eddig szokásban volt álarczos körmenet az idén elmaradt. A „Magyar Király” szálloda termébe a tűzoltó bálok vegyes publikuma az idén is szép számban összegyűlt s viharos jókedvvel temette el hivatalosan a nagybőgőt, a farsang, a jókedv e symbolumát. Éjfélkor a színtársulat kedvencz tagja, Lomniczy Béla búcsúztatta el a publikum feszült érdeklődése között a farsangot.” (Székesfehérvár és Vidéke XXIV. 22. l896. február 20. 3.) Székesfehérváron a Velence Szállóban vagy a Barátság Bisztróban rendezett hagyományos farsangi cigánybálokon az 1980-as években is minden alkalommal rendeztek bőgőtemetést.

Cigánybál

Dunapentelén a hamvazószerdát követő csonkacsütörtöki cigánybálon került sor a bőgőtemetésre, amelyről 1955. február 27-én így adott hírt a Fejér Megyei Néplap: „A régi dunapentelei cigánycsaládok között szép hagyománya van a farsangvégi, úgynevezett csonkacsütörtöki cigánybálnak és a „bőgősiratásnak”. Régi népszokás szerint ugyanis ilyenkor néhány hétre „eltemetik” a nagybőgőt, mert megszűnt a faluban a hangos zeneszó, szünetel a bálozás és a lakodalom… Csütörtökön este az óvárosi Felszabadulás étteremben tartott népes cigánybálon megtartották a nagy érdeklődéssel kísért bőgőtemetést. Éjféltájban megszűnt a vigasság, elhallgatott a zene, a nagybőgőt székekből összetákolt ravatalra helyezték és abroszokkal beborították.

Körötte összegyűlt az egész sirató család. Papnak, kántornak és ministránsoknak beöltözött cigányok búcsúztatták, tömjénezték a ravatalon, szódásüveggel a végén még be is szentelték. A nagy siránkozás közben végbement „szertartás” után a nagybőgő ezúttal feltámadt, s éjfél után tovább folyt…a hagyományos cigánybál.” Enyingen, Polgárdiban és Hercegfalván (Mezőfalva) is a hamvazószerdát követő csonka- vagy torkoscsütörtöki cigánybálon bőgőtemetéssel búcsúztatták el a vidám farsangot. A bakonycsernyei legények és a helybeli cigányzenészek hamvazószerdán a kocsmában rendezték a bőgőtemetést. Asztalra fektették a bőgőt, fehér lepedővel takarták le, egy öreg cigányasszony vagy az egész banda keservesen siratta: vége a farsangnak, milyen kár, hogy csak húsvétkor vehetik újra elő a zeneszerszámokat. A bőgőtemetéshez kapcsolódó mulatság csütörtök reggelig tartott.