Vértesalja

2008.08.07. 02:28

Keleti siker és tragédia

Etyek - Kínáról forgatott filmet az igazgató. Megrázó és különleges élményben volt része Kopcsik Istvánnak, ugyanis épp akkor töltött ott időt, amikor a földrengés történt.

MTI

Kevesen mondhatják el magukról, hogy Kínát többször is megjárták. A volt (s talán még lesz is) etyeki Kolumbusz gimnázium igazgatója, Kopcsik István többször is járt az országban, ahová nem egyszer elvitte diákjait is. Legutóbb, sajnálatos véletlen folytán pont akkor járt ott, amikor a földrengés történt. Az iskolaigazgató épp filmet forgatott és könyvet írt az országról...

- A Kolumbusz Kínáról szóló filmjének és könyvének munkálatai során újra ellátogattunk az országba. Pont akkor voltunk ott, 500 kilométerre az epicentrumtól, amikor a 7,9 -es erősségű földrengés bekövetkezett... - mesélte Kopcsik István.

Kína kontinensnyi ország, az Egyenlítő hosszát meghaladó határokkal, több mint 4 ezer éves folyamatos államisággal, 56 nemzetiséggel, 5 ezernél több írásjellel, Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Mohamed és Jézus tanítványaival. 100 év alatt 400 millióról háromszorosára, több mint 1,3 milliárdra növekvő lakosságával, egy nemzedék alatt ezerszeresére emelkedő nemzeti jövedelmével - sorolja az igazgató a számára egyik legkedvesebb ország főbb jellemzőit.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- A Kolumbusz Kínáról szóló filmjének és könyvének munkálatai során újra ellátogattunk az országba. Pont akkor voltunk ott, 500 kilométerre az epicentrumtól, amikor a 7,9 -es erősségű földrengés bekövetkezett... - mesélte Kopcsik István.

Kína kontinensnyi ország, az Egyenlítő hosszát meghaladó határokkal, több mint 4 ezer éves folyamatos államisággal, 56 nemzetiséggel, 5 ezernél több írásjellel, Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Mohamed és Jézus tanítványaival. 100 év alatt 400 millióról háromszorosára, több mint 1,3 milliárdra növekvő lakosságával, egy nemzedék alatt ezerszeresére emelkedő nemzeti jövedelmével - sorolja az igazgató a számára egyik legkedvesebb ország főbb jellemzőit.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- A Kolumbusz Kínáról szóló filmjének és könyvének munkálatai során újra ellátogattunk az országba. Pont akkor voltunk ott, 500 kilométerre az epicentrumtól, amikor a 7,9 -es erősségű földrengés bekövetkezett... - mesélte Kopcsik István.

Kína kontinensnyi ország, az Egyenlítő hosszát meghaladó határokkal, több mint 4 ezer éves folyamatos államisággal, 56 nemzetiséggel, 5 ezernél több írásjellel, Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Mohamed és Jézus tanítványaival. 100 év alatt 400 millióról háromszorosára, több mint 1,3 milliárdra növekvő lakosságával, egy nemzedék alatt ezerszeresére emelkedő nemzeti jövedelmével - sorolja az igazgató a számára egyik legkedvesebb ország főbb jellemzőit.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Kína kontinensnyi ország, az Egyenlítő hosszát meghaladó határokkal, több mint 4 ezer éves folyamatos államisággal, 56 nemzetiséggel, 5 ezernél több írásjellel, Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Mohamed és Jézus tanítványaival. 100 év alatt 400 millióról háromszorosára, több mint 1,3 milliárdra növekvő lakosságával, egy nemzedék alatt ezerszeresére emelkedő nemzeti jövedelmével - sorolja az igazgató a számára egyik legkedvesebb ország főbb jellemzőit.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Kína kontinensnyi ország, az Egyenlítő hosszát meghaladó határokkal, több mint 4 ezer éves folyamatos államisággal, 56 nemzetiséggel, 5 ezernél több írásjellel, Konfuciusz, Lao-ce, Buddha, Mohamed és Jézus tanítványaival. 100 év alatt 400 millióról háromszorosára, több mint 1,3 milliárdra növekvő lakosságával, egy nemzedék alatt ezerszeresére emelkedő nemzeti jövedelmével - sorolja az igazgató a számára egyik legkedvesebb ország főbb jellemzőit.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Ez az ország semmi máshoz nem hasonlítható - csak önmagához! - mondja. - Ideje megkezdenünk a felfedezését, mert a megismeréséhez szűkös egy emberi élet. Diákjainkkal 2005-ben jártunk Kínában: akkor is csodáltuk! Természeti, kulturális csodái kifogyhatatlanok, lakói barátságosak, vendégszeretőek, családi- és közösségi összetartásuk számunkra felfoghatatlan. Az ideérkező elámulhat az ország rohamos fejlődésén, és elgondolkozhat azon, hogy mire képes egy nemzet, ha hisz saját erejében és szorgalmában. Ha nem a múlton és a jelenen való marakodással tölti idejét, ha nem másoktól várja mindig a felemelkedést, és nem mindig másokat okol azért, ha valami nem jól sikerül!

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Az eltelt három év fejlődésén is megdöbbent a forgatócsoport. Még jobban a tisztaságon, a rendezettségen, az ember és a természet harmóniáján, tette hozzá Kopcsik István.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Itt a modernizáció - véli - nem jelenti szükségszerűen a hagyományok megszűnését, szervesen együtt élhet a múlt és a jelen. Az igazgató így emlékszik vissza nyár eleji útjára:

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Amikor megérkeztünk, egy hétig csak az olimpia lázában égő tömegeket és munkálatokat láttuk. Nagyvárosban, kisfaluban egyaránt mosolygó gyermekek és öregek díszítik lakóhelyüket, a közterületeket: mi rendezzük az OLIMPIÁT! Ide jön a VILÁG! Mindenkinek meg akarják mutatni, hogy ők kicsodák és milyenek - a történetbe azonban tragédia vegyül...

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Május 12-én Chengdunál megrázkódott a föld: meghalt több mint 70 ezer ember, eltűnt még vagy 40 ezer. Több százezren váltak egyik pillanatról a másikra hajléktalanná. Százmilliók rohantak a házakból, középületekből az utcákra, majd az első hírek után egymilliárd ember zokogását hallottuk. Megrázkódott a hatalmas ország - az összefogás félelmetes volt! Katonák százezrei meneteltek a repülőkre, bakancsok dobogtak az életért! Milliók és milliók sorakoztak a véradóhelyeken, gyűjtötték, gyűjtik az adományokat.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Egy nap alatt meglett a katasztrófahelyzetre szóló kormányprogram. A miniszterelnök és az államfő már másnap a helyszínen volt - meséli Kopcsik -, ott élték át az emberekkel együtt az utórengéseket. Azonnal indultak a kitelepítések a veszélyessé vált területekről. Végeláthatatlan autó- és helikopterkaravánok vitték, viszik a vizet, élelmet és sátrakat. A kínai olimpiai válogatott tagjai az elsők között adtak vért. A sztárok segélykoncerteket szerveztek: a bevételeket a rászorulók kapják.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Nem fordítják el a fejüket, nem zárják be az ajtóikat, mindenki tenni akar valamit. A bajból is - újból erőt adó - erényt kovácsolnak - az igazgató egy történettel folytatja:

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

- Amikor megállunk egy téren, hogy néhány yuan-nal mi is segítsünk, pillanat alatt több ezren vesznek körül minket, tapsolnak, futnak a helyi tévéért, újságírókért, hogy így is megköszönjék! Futott a hideg a hátunkon, borzongtunk! Ez egy MÁS világ! - emlékezik vissza a mesélő, aki felteszi a költői kérdést: Létezik még ilyen? De elszoktunk tőle! - A kézfogások, az érintések, a köszönő meghajlások, a tekintetek ölelése - sorolja -, szavakra itt semmi szükség! Ráz a hideg! Nemcsak az átélt élmények miatt, hanem valami belső hiány miatt is! Most már értem, hogy miért tudják elérni a szinte képtelen eredményeiket! A több ezeréves összefogási kényszer, a felismerés, hogy csak közösen megy! Ez adja az erejét - a szorgalom és az összefogás képességének félelmetes erejét - ennek a társadalomnak! - lelkesedik és szomorkodik is egyben az iskolaigazgató, s csendben hozzáteszi: ismét Keletről jövök - Nyugatra. Nem szívesen gondolok haza.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!