Valaminek a darabjai

Azt gondolja, hogy elindult kinyitni a bejárati ajtót. Régóta csörgött már a csengő. Még magára kapott volna valamit. Ahogy meglátná, ki van az ajtó mögött, zakatol a vekker. Régi.

A nagyszülei összecsomagolt holmijai között találta anyja kacattárolójában. Mostanság erre ébredt. Korábban az Emergency House dala keltette az okostelefonjáról, a Dübörög a ház: „Tánc, tánc, / Zene, zene, / Ritmus, ritmus, / Láz, láz, / Tánc, tánc, / Tempó, tempó, / Erő, erő…” Csak aztán a www-áruházból letöltött bulis ébresztő funkciót elvitte valami netről benyelt digitális vírus. Érzett szomorúságot is miatta. Aztán jött, hogy meglelte a nagyija meg a papusa vekkerét, ami felidézte benne a régi élményt, az analóg óra leolvasásának örömét. Egy ideje fel-feltekintett már a templomtornyokra is.

Most meg itt ez a reggel, ő meg hiába örült, hiába várt, az óra csörgött, nem az ajtócsengő.

A várakozás még korábban kezdődött. Mielőtt elaludt volna. Tegnap, az ágyban. Amelyben egyedül feküdt. Fényes paplanhuzat alatt. Emlékeket idézett fel, azokat számlálta mint bárányokat. Átugrálták a karámkerítést. Látta magát kívülről az anyjával, gyerekként, a város Fő utcáján, ahol felnőtt. Látta magát kívülről a szőlőben, a vidéki villa keskeny, ám hosszú nadrágszíjbirtokán. Persze csak rozoga kulipintyó volt az, de ő szerette így hívni magában. Ott voltak együtt utoljára, ott volt boldog utoljára. Később egyedül is kijárt a környékre. Az ágyban, ahol várt, zsongott fejében a táj természete, de inkább csak részletek, összetevők, foszlányok, valaminek a darabjai.

Ezeket szemlélve álmodta bele magát ebbe a reggelbe, ahol felverte őt a múlt.