Trianon, valamint a Száraz Guillotine

Annak idején megrögzött szabadságszeretetet érezve ki a sorok közül, kalandvággyal olvastam a könyvet, talán még a főhős sorsát is vállaltam volna: ilyen furcsa a fiatalság. Aztán a néphadseregben gyorsan rájöttem, hogy a bezártságban többnyire semmi romantika nincs, csak kiszolgáltatottság, végtelen takarítás, tömegben is magányosság és – esetemben kétszer – lapostetű.

Pillangó történetét nem a kalandjai miatt hozom fel. Van egy ország, amely a legtöbbet tette azért, hogy Trianon bekövetkezzék, lábbal tiporva a wilsoni elveket, mindent, amit a népek önrendelkezéséről és – hogy a galloknál maradjunk – a szabadságról, testvériségről, egyenlőségről hirdetni lehet. Ez a Franciaország azért volt kénytelen megalapítani Francia Guyanában a fegyenctelepeket, mert nem volt már rabszolgaság, hiányoztak azok a bennszülött tömegek, amelyeknek trianoni rátartiságukat, gazdagságukat, hatalmi, békebírói pozícióikat köszönhették. Ezért döntöttek úgy, hogy összeszedik azokat, akik valamilyen bűnt követtek el, kisöpörték őket az országból, hogy pótolják a szolgakezeket egy olyan területen, amely Dél-Amerika csücskén ma is Franciaország egyik megyéje. Aki élve meglátta a napot, amelyen lejárt a büntetése, még ugyanannyi ideig volt kénytelen ott robotolni: ezért alig jutottak haza a Száraz Guillotine-nak nevezett helyről.

Ez tehát Pillangó történetének háttere. De legyünk különbek és ne igazságtalanok, mint ők voltak Trianonban, inkább ismerjük el: nem voltak jobbak a belgák, hollandok, angolok sem gyarmataikon, hogy a spanyolokról és a portugálokról ne is beszéljünk. Akár kárörvendőek is lehetnénk, azt látva, hogy az egykor leigázott afrikaiak hogyan özönlik el egykori uraik utcáit, kergetik lányaikat, használják vécének kertjeiket – ha nem lenne ez a földrész a mi otthonunk is.