Most akkor sürgős, vagy sem?

Kamionstop nincs, így talán a szokottnál is több hozza-viszi az árut, kivéve az élesztőt. Ahogy elhagyom a várost, már csak az egymás követő fák és a közöttük bejutó sugarak fény-árnyék játéka kísér az úton. Előttem egy teherautó szabályosan megy, a tempókülönbség miatt az előzés gyors és biztonságos, és mikor meglátom, hogy a megelőzött, fekete füstöt okádón túl a nyílt és üres út vár rám, kicsit megnyugszik a lelkem. Kilencvennel mehetek, a tempomatot 94-re állítom, hiába na, magyar virtus csak kicsiben, és a hangos zene szövegét óbégatva azt a szabadságot érzem, mint gyermekkorom indián hősei a nyitott prérin hajtván foltos lovaikat.

A főút melletti településről érkező köldökzsinóron egy autó csorog le a bekötőhöz. Lassan, tétova módon gurul, mint aminek nem húzták be jól a kézifékét és most gazdátlan tévelyeg, de aztán csak megáll. Maradj ott, kérlek maradj ott, rebegem félhangosan és a gázra lépek, mert tudom, mi jön. De hiába minden, mert kicsit még vár és mikor azt hinném, hogy megmarad nekem a nyílt préri szabadsága, mégiscsak kifordul, elém. Biztos siet, próbálom mentegetni a féken állva a közlekedés másik résztvevőjét, de az nem siet, csak lassan, a pillanatnyi fogyasztásmérő bűvöletében elmerülve gyorsulgat, mit sem törődve azzal, hogy miatta leesett az összes cucc az ülésről és éppen a pedálok felé gurulnak az első ülések takarásában a konzervek.

Végül felveszem a lassan siető tempóját, a nyolcvanat és csak akkor gondolok a foltos lovak oldalán lifegő skalpokra, amikor a bestia még integet is nekem, mert szerinte illetlen módon nem tartom be a követési távolságot.