Mi Aradot is túléltük

Felkapja a szél a hulló falevelet, üzenetet hordoz az őszben a múlt, megcsillantva a szablyák fényét és a haldokló szemének utolsó villanását a képzeletünkben. Arad emlékezete ez. De másé is.

Bocskaira és Bethlenre gondolok most, akiknek szabadságért vívott győztes küzdelmét Európa-szerte elismerték, annyira, hogy Bocskainak szobra van Genfben, a „kálvinista Rómában”. Ők a keresztény szabadságharcot nem a törökök, hanem a Habsburg Birodalom ellen vívták. Ez a történelmi tény is árnyalja azt a dogmát, hogy a törökök elleni háború a kereszténység védelmét jelentette, hiszen csak Habsburg-érdekekről, az osztrák, cseh és német tartományok védelméről volt szó. Mi egyszerűen csatatérnek, előretolt védelmi vonalnak kellettünk a törökök megállításához.

Jóval később, Aradon az újabb szabadságharc mellett a magyar önbecsülést is halálra ítélték. Hiába voltak győztes csatáink, harcolt bátran és hősiesen a magyar honvédsereg, hiába maradt legszebb nemzeti ünnep a forradalom, azért attól kezdve mindig benne maradt gondolataink rejtekében – a bukás. Mintha nekünk nem is lehetne más utunk.

Mert ezt valahogyan így találták ki, hogy jobb a magyarnak, ha lenézi önmagát és különbnek véli a népeket, akik tőle nyugatra vannak. Jobb, ha egy sosem létezett rokonságot vél magának az egyébként jóravaló északi népekkel, mintha dédelgetné az egykor Rómát verő hunoktól való származását, és netán még erőt is merítene abból. Súlyos lelki alávetettséget jelent ez nekünk, amely nemcsak a mindennapokból, de legjobb költőink verseiből, szellemi nagyságaink írásaiból is visszaköszön. Egy nagy sóhaj, ami a miénk, egy keserű pohár, amit ráadásul két, mások által a nyakunkba akasztott világháború árnyékában, mély bűntudattal kell – kellene nap mint nap – kiinnunk.

Az aradiak kivégzése nem volt történelmi szükségszerűség, ám annak az indulatnak a kitörése, amely mindig is ránk vezette a seregeket. Arad azoknak a bűne, akik nagyhatalmi gőgből a nyakunkra tapostak. Kifinomultabb módon, de utódaik megteszik ezt gondolkodás nélkül ma is, ha érdekeik azt kívánják. Úgy tűnik, Európa nem szereti az erős, büszke és öntudatos magyart, csak a gyenge, oltalomra szoruló, bűnbánó, kezeit tördelő, házát és leányát eladó, tegnapját elfelejtőt kedveli és fogadja el – de azt sem feltételek nélkül. Az, hogy ilyen is van közöttünk bőven, nemzeti sorstragédiánk.