Mécsesek helyett

A hiány fájdalma valójában ez. A veszteség azért nem feldolgozható, mert nincs folytatása annak, ami számunkra jó és szép volt. Elvesztettük. Még két hónapja sincs, hogy apám elment, s meg-megállok a boltban a tejberizsek előtt, mert tudom, hogy mennyire szerette, különösen a csokoládésat. S elszomorodva megyek tovább. Közel négy esztendő szinte minden egyes napján nála voltam, mióta anya meghalt. Közel négy esztendő minden egyes napján tudtam, hogy vár rám, s ez nekem is nagyon jó volt. Aztán zárlat lett, s én nem mehettem. S ő várt. Egyre kevésbé reménykedve, egyre jobban magára hagyatva.

Egyre jobban elhagyatva. Vírus van, nem engednek be hozzád, mondtam, amíg tudott velem telefonon beszélni, aztán már annyira legyengült az ágyban fektetéstől, hogy nem is tudott szólni sem hozzám. Nem, nem kapta el a fertőzést, egyszerűen a hiábavaló várakozás tette meg a magáét. A bezártság, az értelmetlenség, a magára hagyatottság. Volt nyáron néhány hetünk, amikor egy év után ismét levegőn lehetett, sétálhattunk. Élvezte az új otthont, ahová át tudtam vinni. Amikor azonban megmondtam neki, hogy ismét nem jöhetek majd be hozzá, mert itt a vírus, nem evett és nem ivott többé.

Aztán elment. Most már kettőjükhöz megyek ki a temetőbe. Hiába nézek azonban a kőbe vésett nevekre, hiába tudom, hogy ott nyugszanak, de az mégis csak egy hely. Egyetlen hely csupán. De, ha megállok a boltban a tejberizsek előtt, az nagyon fáj.