Késői kalandozásaim a hazai gasztronómiában

Az osztályfőnököm elmosolyodott, és mivel csak annyit mondott, hogy „az nem nagy kaland”, úgy láttam jobbnak, ha a virsli mellé egy borsólevest még odafüllentek. A történet persze nem mai, amikor íródott, a tízes éveim elején jártam. Enni mindig is szerettem, de a sütés, főzés valahogy sosem vonzott. A szűkebb, tágabb családi körömben a lány rokonok persze végig a szülők szoknyája vagy nadrágja mellett álltak, onnan lesték el a „ház specialitását” és fejlesztették tovább tudásukat. Többen túl is nőttek mestereiken – csodálom, hogy külön cukrászdát vagy éttermet még nem nyitottak, holott megvan bennük a potenciál.

Mindeközben pedig ott voltam én, a lány, aki előszeretettel fogyasztotta a szülők által kreált körömpörköltet, pulutykát, fasírozottat vagy éppen borsólevest; aki ha megéhezett, éjfélkor kinyitotta a hűtő ajtaját és beleharapott a felső polcon vele szembenéző kolbászba – de közben egy palacsintát nem tudott elkészíteni. Ezen a középiskolás évek sem igazán változtattak, bár a szárnypróbálgatás akkor kezdődött el, s az egyetemi évek alatt folytatódott. Önállóan, az albérletben. Amikor csak te és a számítógép, netán a telefonod vagytok, a képernyő túloldalán pedig a szülők szurkolnak, hogy a palacsinta ne égjen oda, a rizsszemek ne ragadjanak össze, és egyáltalán: a gyermeknek sikerélménye legyen.

Az igazi önállóságot az utóbbi évek hozták meg, amikor – mondhatni, ínyencként, különleges ételeket kóstolva – megismerkedtem a különféle alapanyagokkal, valamint a ma leginkább reformként emlegetett konyhával. Imádom a hazai ízeket, de ezáltal tárult ki előttem a világ: mivel szüleim elsősorban a magyaros ételeket pártolják és fogyasztják, külön kihívás a spárgát, a cukkinit, a zabkását, a házi hamburgert, a burgonyacsipszet, a banánpalacsintát vagy a tejszínes-surimis (hamis rák) pennét megkóstoltatni és megszerettetni velük. Nem állítom, hogy minden tökéletesen sikerül – de már van némi sütnivalóm.