Jegyzet az igazság malmairól

Harminchét éve, 1984-ben léptem át először a Fejér Megyei Hírlap szerkesztőségének küszöbét, az azóta eltelt idő alatt egyetlen pert sem veszítettem, de két olyan sajtóperhez volt közöm, amiben tanú, és nem „elkövető” voltam. Az egyik esetben – akkoriban tombolt a monokiniláz –, egy székesfehérvári hölgyet sikerült az agárdi strandon napozás közben fotós kollégámnak lefényképeznie, és a felvétel egy átkapkodott lapzárta után megjelent az újságban. Úgy emlékszem, hatmilliót buktunk, ami akkoriban jó pénz volt. Az indoklás szerint a hölgy üzletmenetét rontotta a róla megjelent félmeztelen fotó, bár ha jól emlékszem, palackozott italok boltját üzemeltette, és kétlem, hogy valaki azért ment volna máshová, mert a tulajdonos feltárta kebleit a nagy nyilvánosság előtt. De mindegy, a bíró másként gondolta.

A másik esetben egy, a mai fehérvári romkert helyén valamikor álló, egykori Nagyboldogasszony bazilikáról készült fantáziarajzot jelentettünk meg a lapban az alkotó nevének feltüntetésével, régész kollégájának szóbeli jóváhagyása mellett. Ám nem volt erről aláírt papírunk, ezért azt a pert is buktuk, pedig nemhogy nem volt negatív felhangja az ügynek, még dicsőségére is vált a megjelenés a feljelentőnek.

Ennyit elöljáróban.

Ezért voltam biztos a dolgomban, amikor hónapokkal ezelőtt pert kezdeményeztem az egyik ellenzéki televíziós csatornával szemben. Történt ugyanis, hogy egy évvel korábban feladataim az egyik dél-amerikai országba vezettek, ahol találkoztam hazánk ottani nagykövetével, hogy egyeztessük a teendőket: drogcsempészet miatt letartóztatott magyar fiatalokat látogattam meg a börtönben. Kávé melletti, zártkörű megbeszélésünk után, eljövet a követségről valakit megkértem arra, hogy a folyosón, futtában készítsen egy fényképet kettőnkről, aztán mentem a dolgomra. Itthon a kép megjelent egy olyan honlapon, ahol beszámoltam a tapasztalataimról. Ám a nagykövet később pedofil botrányba keveredett, tele volt vele a sajtó, és az ellenzéki televízió erről szóló híradását zavarában azzal a képpel illusztrálta, amelyiken mi ketten mosolygunk a kamerába. Épp alám került a felirat: „Letartóztatták”. Hívtak is a rokonok Nyugat-Magyarországról, hogy látták, hallották, valami pedofil ügybe keveredtem, örültem is nagyon.

Sima ügy, gondoltam, a képet engedélyem nélkül, lényegében lelopták a honlapról, és engem sértő, negatív szövegkörnyezetben használták fel a nagy nyilvánosság előtt. Miután munkám miatt több előadást kellett, hogy végighallgassak az unióban egyre szigorúbb fényképfelhasználásról, azt hittem, a napnál világosabb, hogy megsértették a személyiségi jogaimat. Ehhez képest a tárgyaláson bár idéztek, nem szólalhattam meg, nem mondhattam el, milyen körülmények között készült a kép. A bírónő ezt nem tartotta szükségesnek, belém fojtotta a szót (igaz, hogy azt meg sem adta), inkább a már előre elkészített ítéletet olvasta fel, amiben ő úgy gondolta, a hátam mögött látható zászló bizonyítja (minden követségen van ilyen), hogy én nyilvános eseményen vettem részt (dehogy), azaz a kép közölhető volt, a pedofíliával vádolt személyt pedig nem lehetett velem összetéveszteni (dehogynem).

Azt hittem, rosszul hallok, úgy éreztem magam, mint Pelikán a Tanúban.

Mi tagadás, nem hittem a szememnek és a fülemnek, hogy ez így mehet ma Magyarországon, hiszen még a látszatára sem ügyelt a bíró, hogy ne lenne elfogult. Szóval ennyit arról, hogy a jobboldal és a kormányzati befolyás elfoglalta a bíróságokat: ez körülbelül annyira igaz, mint az, hogy nálunk nincs sajtószabadság.