Hurrá, ingyen mehetünk!

Így kiáltott fel mindig boldogan a nagypapa, mikor a családot hol erre, hol arra „forspontírozva” egy nagyobbacska lejtőre bukkant.

Igaz, ami igaz, az alattuk zakatoló újraöltöztetett ezerötös sík terepen sem evett keveset az „áforkutak” alacsony oktánszámú benzinjéből, mely ezt a fajta hiányosságát rekord­magas ólomtartalmával igyekezett ellensúlyozni. A gyerekek a hátsó ülésen vitáztak, hogy az új autócsoda hátsó támlájából kihajtható könyöklő használati joga kit illet? Egyfajta bemelegítés volt ez, mielőtt megkezdődött a vérre menő küzdelem a jobb egyes ülésért. Amíg nem lett a nagyobb 12 éves, addig a könyöklő volt az övé, utána az első ülés. Persze akkor már a kisebbnek sem kellett a kartámasz, mert azzal volt elfoglalva, hogy hátulról megkeserítse az életét az újdonsült gépkocsiparancsnoknak, aki érdemtelen volt a beosztásra, hiszen csak annyi szólt a kinevezése mellett, hogy korábban született. A húzott hajú „anyós­ülés-tulajdonos” próbálta a felnőttes komolyság köpönyege mögé bújtatni, mikor néha-néha hátracsapott, hogy az ingyen, vagyis alapjáratban haladó nagyapa ne vegye észre. Persze segített a palástolásban a tigris, vagyis a barna, puha dobozos cigi gomolygó füstje is. A gyerekek nem foglalkoztak túl sokat azzal, hogy ingyen mennek, mert sosem tankoltak még, de azért átragadt rájuk az egyébként nyugodt erő lelkesedése. Zajos volt a kocsiút kint-bent, és füstös is, nem úgy, mint manapság. Most minden egészséges határérték alatt van, nincs semmi, ami zajos vagy mérgező, és mégis zombik ülnek az autókban és az elszaladó táj szépségeit mutató szélvédők helyett apró kijelzők villogásától mozdulatlanok az egyre száradó szemek.