Holtak felett

Csákváron vagyok, a kastély felé veszem az utam. A parkban az obeliszket mintázó emlékműhöz érek. Körülöttem ott van majdnem nyolcszáz halott, nagy többségük a Vörös Hadsereg katonája volt, egy részük nagy valószínűséggel részt vett a környező települések asszonyainak, lányainak meggyalázásában. Erre persze most már nemigen gondol senki, a halál felmentette őket a bűnük alól, ebben a földi világban legalábbis.

Most már Megbékélés parkjának nevezik ezt a helyet, amelynek szélén ott a tábla, az egykori harcokat idézi. Beleolvasok a szövegbe. „…a német és magyar hadsereg korábban is oktalanul hullatta vérét messze túl a keleti határokon”. Aztán valamivel odébb: „Az itteni véráldozat is céltalan volt”.

Bizony kifordultam a Megbékélés parkjából, mert nem tudok megbékélni az ilyen felfogással. Oktalanság, céltalanság?

Értelmezhetetlen szavak ezek a múlt tükrében. Nekünk mindig az adott történelmi helyzetben kellett döntenünk és helytállnunk, az utólagos okoskodásnak nem sok értelme van. Az biztos, hogy nem volt oktalan a magyar hadsereg keleti bevetése, hiszen fizetnünk kellett a visszakapott Felvidékért, Észak-Erdélyért, a Délvidékért: azaz Trianon volt az ok. No meg az, hogy a német szövetségnek nem létezett reális alternatívája, legfeljebb egy jóval korábbi német megszállást provokáltunk volna ki, ami jó eséllyel a magyarországi zsidóság és cigányság megsemmisítését eredményezte volna. A harc pedig soha nem lehet céltalan egy katona számára, aki a hazáját védi egy olyan hadsereggel szemben, amely aztán egy sötét eszme nevében még negyven évig megmarad megszállónak. Zrínyi is oktalanul és céltalanul harcolt volna? Rákóczi és Petőfi is? A pesti srácok?

Sok magyar katonasír mellett álltam már az Isonzótól Galíciáig, Székesfehérvártól a Bakony erdejéig. A pákozdi Mészeg-hegyen megint a doni katonákért szól az ima. Ilyenkor az ember a halottakra gondol, de talán valójában önmagát, a sorsát, egész nemzetének áldozatát is siratja. Én azt hiszem, amikor kifordulunk egy sír mellől és képzeletünkben a keresztek a kapuig kísérnek, meg kell fogadnunk: úgy kell élnünk, hogy legyen értelme ennek a sok halálnak.

Ez a dolgunk a temetőben. Ez a dolgunk az életünkben.