Hétköznapi csaták a Fények városában

Amikor legutóbb, Fa Nándor utolsó versenyének befutója után Párizs egyik külső kerületén kellett keresztül utaznom, magam is láttam az égő autókat, a lángoló kukákat és a tűzoltóautók villogó fényeit.

A helyzet azóta csak tovább romlott. A hazai hírek egy részét hiába árnyalják nyilvánvaló belpolitikai szempontok, a valóság még így is rosszabb, mint amit mi elképzelünk. Néhány nappal ezelőtt szakemberrel társalogva hallottam megdöbbentő részleteket arról, mivé változott a gallok hazája 2020-ra. Akivel beszélgettem, egy ideig – tapasztalatcsere okán – francia kutyás járőröket kísért el bevetésről bevetésre. Azt mondta, amit francia kollégáinak naponta át kell élniük az utcákon, össze sem hasonlítható azzal, ahogyan ők itthon dolgoznak. A magyar járőr a legrosszabb esetben, átlagban talán évente négyszer-ötször kénytelen átélni olyan helyzetet, amikor a személyi biztonságát veszélyeztetik, ez Párizsban naponta megtörténik ennyiszer. Ha a franciákat riasztják egy helyszínre, mert például eltűnt személyt kell felkutatni, elöl megy a kutyás rendőr, mögötte az, aki kutyás társát biztosítja, majd még van egy harmadik fegyveres is, aki az előtte lévő kettőt próbálja megvédeni, ha támadás érné őket. Márpedig sűrűn éri. Megszokott, hogyha a bevándorló meglátja négy emelettel maga alatt az egyenruhákat, előbb kidobja rájuk a tévét, s csak aztán néz körül, hogy mi történik. Franciaországban hagyománya van a lovas járőröknek, de mára kénytelenek lettek leszállni a (magas) lóról. A bevándorlók lakta negyedekben drótokat feszítenek ki bokamagasságban: no, nem tüntetések idején vagy ha „helyzet” adódik, egyszerűen csak azért, hogy eltörjék a lovak lábát.

Beszélgetőtársam néhány ilyen nap után megkérdezte vendéglátóját, a francia rendőrtisztet: szerinte van még kiút számukra ebből a helyzetből? Az keserűen elmosolyodott és csak annyit mondott: nem, most már nincs remény. Franciaország elesett.