István

A nyár parancsol. Kékebb az ég, mint máskor, a levegőben a szőlő illata édesedik, a learatott búza kenyérként születik újjá.

Első királyunkat idézzük kötelezően és mégis meg-megdobbanó szívvel, örökké védekezőn honfoglaló elszántságunkért, kicsit mindig idegenként európai hazánkban, amely kétségbeesett anyaként ölelt ide bennünket. Idegeinkben a genetikus emlékezet zsibong távoli tájakról, a lódobogás szívveréshez hasonlatos ritmusa ébreszt néha mély álmainkból, megfejthetetlen emlékképek fednek el autót, űrhajót, s a sólyom, a csodaszarvas öntudatlanul írja felül a legújabbkori tetoválások lélekidegen szimbólumait. Itthon vagyunk.

Szent István, Géza nagyfejedelem kicsi fia Vajkként született, az ezernél eltelt több év ellenére nekünk, magyaroknak alig rég. Stephanus, Sztephanosz – a halálra kövezett vértanú Szent István nevét kapta, amit pedig apja is megkapott a keresztségben előtte. Géza szót értett a pogány égi erőkkel, s Jézus öt sebét is szívébe vette. Talán. Fia Istvánként lényegült e szép névvel immáron kereszténnyé, a német és szláv tengerben ezerszer magyarrá. Koronás király, tűzzel-vassal térítő – fiait tán büntetésül ragadta el tőle haragosan Isten, Koppányért, Vazulért is bosszút állva, pedig István térdepelt eleget alázatos gőggel, ha van ilyen. Teremtett. Hazát, országot, népet, nemzetet.

Retinánkon István soha nem látott képmása ég az augusztusban – makacsul képzeljük magasnak, melegbarna szeműnek, szelíd óriásnak a rettenthetetlen államalapítót. Csak percre ha láthatnánk eleven valóságában őt! Embernek, elsőnek. Még a szentté avatás előtt.