Érdek vagy érték?

Ha elfogult vagyok, csak a saját fajtámmal együtt érezve lehetek az: sosem értettem azokat, akik magukat magyarnak mondva a magyarságot szapulják. Szerintem mindegy, hogy okkal vagy anélkül. Bár Carl Gustav Jung azt mondta, hogy a népek közötti rokonszenv és ellenszenv kialakulását a közösségi tudatalatti évezredes előítéletei okozzák, azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy a románsággal szembeni ellenérzésünket nem csupán előítélet, inkább jókora történelmi tapasztalat táplálja.

Nézzük!

Amikor a közelmúltban szavakkal és tettlegesen is összecsaptunk az Úz völgyében a maguknak történelmet hazudó románokkal, történészeink és publicistáink felidézték, hogy a románok hatszor árulták el szövetségeseiket a múlt században. Először, amikor a balkáni háborúk idején megszegték a Bulgáriának adott szavukat, hogy megszerezzék Dobrudzsát. Másodszor, amikor az Osztrák–Magyar Monarchiával kötött semlegességi szerződés ellenére egyeztek meg az antanthatalmakkal, majd 1916-ban megtámadtak minket. Aztán megszegték az antanttal kötött szövetséget, és békét kötöttek a központi hatalmakkal, de nem sokáig, mert a Monarchia összeomlása után ismét megtámadták Magyarországot. Ötödszörre elárulták a nyugati szövetségeseket, és Hitler oldalára álltak, amikor a németek legyőzhetetlennek látszottak. De ez sem tartott sokáig, mert fordult a kocka, és Erdélyért átálltak az oroszokhoz, és azokkal együtt gyilkolva, fosztogatva, nőket erőszakolva ismét a torkunknak estek.

Ráadásul ez kevés is. Jegyzetemmel eddig haladva beszéltem egy történész barátommal, aki felhívta rá a figyelmemet, hogy az a bizonyos közismert hat árulás valójában nyolc, hiszen a románok az első világháborút követően kétszer egyeztek meg abban, hogy nem lépnek magyar földre, s ezt éppen kétszer szegték meg.

Tényleg forog az ember gyomra.

De ha nemcsak az érzelmeinkre hallgatunk, hanem lehűtjük magunkat az észszerűség nyaklevesével, már sokkal árnyaltabb, másabb a kép.

A világ rajza.

Érdemes feltennünk a kérdést: a mögöttünk hagyott évszázadok tapasztalatai alapján bizonyos az, hogy az értékelvű és nem az érdekelvű külpolitika a jobb?

Mit kaptunk például azért, hogy megállítottuk a törököt, ahelyett, hogy megegyeztünk volna vele, és Szulejmán hadseregét továbbengedjük – ahogyan azt kérte – célja, Bécs felé? Kipusztult országot, megszállást: felbecsülni sem lehet a rabszíjra fűzött magyarok számát, és falvak ezrei tűntek el. Mi inkább az utolsó emberig kitartottunk hevenyészett végvárainkban, hősök születtek Egerben, Kőszegen, Nándorfehérvár falain és Szigetvárott. Védtük a kereszténységet, ami nagyon szép volt tőlünk, de mit kaptunk érte Nyugat-Európától? A Vatikántól, a római kereszténység központjától, ahol bizony több, egymást a hatalomban követő katolikus pápa minden érzékszerve selyemben, borban és húsban volt pácolva?

Mit kaptunk mi a vérünkért?

Mai napig élő előítéletet és gazdasági kizsákmányolást, másodrangú európai polgárjogot, lehetőséget arra, hogy magyar tanárok és mérnökök taxit vezethessenek Londonban, vagy bőröndöt pakolhassanak Münchenben. És még mindig ne eresszük el a múlt fonalát ilyen könnyen. Amikor mi a végeken pusztultunk az iszlám elleni harcban, a közép-európai tengeri hatalom, elvileg keresztény velencei városállam szövetségese volt a töröknek, és meggazdagodott a háborúból, amelyben mi kivéreztünk. Volt erre egy mondásuk, ami mindent megmagyaráz: „Elsősorban kereskedő, másodsorban keresztény.” A francia kikötők egy részét pedig abban az időben megnyitották a török gályák előtt, hiszen a gazdasági érdek volt az Úr, és nem feltétlenül Jézus Krisztus.

Ugorjunk ismét egy nagyot az időben, sodor saját indulatom árja.

Megérte elmasíroznunk az Isonzó és a Don mellé, majd mindkét világháborúban hatalmas veszteségek árán vitézül harcolni és kitartani szövetségeseink mellett, akik azt nemzeti érdekeink elárulásával hálálták meg mindkét esetben? A nagy háború után szétszabdalt hazánknak még osztrák szövetségesének is oda kellett adnia Burgenlandot, majd a második világégésben hiába volt Horthy kiugrási kísérlete, majd a német megszállás, a nyugati kereszténység odavágott minket negyven évre Sztálinnak és utódjainak.

Mondom: érdekből. Az elvek semmit sem számítottak. De hagyjuk a múltbéli leckéket, hiszen oly sokáig tartana a példázat és a felsorolás, hogy nem találnánk a végét. A lényeg az, hogy a világtörténelmi tapasztalat szerint azok az országok, amelyek az évszázadok során félretették a morális szempontokat, és inkább érdekelvű külpolitikát folytattak, a végeredményt tekintve jóval sikeresebbek voltak, népüknek kevesebb szenvedést okoztak, mint azok, amelyek értékelveik mentén, pillanatnyi érdekeik ellenére is kitartottak olyan ügyek mellett, amelyekkel korábban sorsközösséget vállaltak.

Mi mindig ott voltunk az utolsó kövön a várnál, a beomlott lövészárokban, és csoda, hogy élünk.

Talán egyszer majd megkapjuk ezért a jutalmunkat. De az – és ebben bizonyos vagyok – nem a mi földi világunkban lesz.