Koronavírus Fejérben

2021.04.02. 06:55

Covid-sztori az intenzív kegyetlen bugyrából

Egy 51 éves, életerős férfi friss emlékei a covidos intenzív osztályon szerzett „élményeiről”.

PL

„Apa, most már kelj fel, és gyere haza! Nem jó játék ez, gyere haza! – ezt üzeni a kislányod.”

Forrás: Shutterstock

Covid19 – ez létezik, vagy megint csak valami kamu? Kevés az információ, a média csinálja a pánikot, maszk, távolságtartás, fertőtlenítés, karantén. Aztán egyszer hirtelen csak bekopog. Szinte egyszerre kapja el az egész család. A fiatalok könnyen átvészelik, egy-két nap láz és ennyi, mentek tovább. Karanténból home office, még a munkából sem esnek ki. Nálam durvábban jelentkezik. Láz, láz és láz – méghozzá magas. Nem tudjuk lehúzni. A vérnyomásom leesik. Mentő kell, mert baj lesz!

Tombol a járvány, a harmadik hullám mindent visz. Nem akarok kórházba kerülni! De ha meg késő lesz? Mit csináljunk? Nincs választási lehetőség, menni kell! A medve nem játék, de ez sem ám! Itt a mentő, a gyorsteszt persze pozitív. Bedöcögünk a sürgősségire, ezer ember. Te Úristen! Szegény magyar egészségügy, szegény magyar betegek! Délután 5 óra, jönnek a szokásos lassú vizsgálatok, majd a diagnózis hajnal kettőkor: kétoldali tüdőgyulladás, itt kell maradni. Oké, csak ágyat lássak már! Lázas és fáradt vagyok, kevés a levegő. Végre ágyban, jön az infúzió, az oxigénmaszk. Kicsit jobb, de nem az igazi. Alacsony a vérem oxigénszintje. Az ujjon mérik. Ügyes kis műszer, ha hazajutok, rendelek egyet. Kevés, kevés. Át kell tolni az intenzívre, lélegeztetőgépre kell tenni. Villámcsapás! Mi? Engem? Na ne! Én megyek haza – jön rám a pánik, csak menekülni akarok innen. De nem lehet. Ebbe belefutottam, gratulálok magamnak. Pedig próbáltam vigyázni, hordtam a maszkot, figyeltem a kézmosásra, de mégis… Ez van.

Most itt fekszem a ketrecben. Nagy a jövés-menés körülöttem: orvosok, nővérek mindenki rajtam dolgozik, mint a filmekben. Üvegfalak, nagy lámpák, gépek, amik túlvilági hangon csipognak. Eszembe jut a feleségem, a gyerekeim. Egy könnycsepp gördül le az arcomon. Itt harcolni kell az életért, nem adhatom fel!

Sok kedvesség nincs, fáradtak az orvosok, nővérek is. Telt ház van, de még annál is többen. Egy nővér szigorúan sorolja a házirendet. „Kacsa, ágytál, szót fogad, ha meg akar gyógyulni. Nincs sok idő magára, mint ahogy másra sem.” Két ember tartozhatna egy nővérhez, de most 6-8 betegre kell figyelniük. Romlanak a túlélési esélyek, ugye? Nem kell ehhez matekzseninek lenni. Itt fekszem egyedül a kétségbeesésemmel, senki nem fogja a kezem. Egyedül vagyok, egyedül kell ezt a harcot megvívnom. Valaki mégis megérint. A kis doktornő az, a védőangyalom. „Minden rendben lesz, legyen erős, tartson ki!” Hálás vagyok ezért a pár szóért. Lassan elnyom az álom, de valaki újra az ágyamnál van. Jézus az, a testvérem, a barátom. Csak néz rám szelíden, de ebben a nézésben minden benne van. A remény, a támogatás és a végtelen szeretet. Mégsem vagyok egyedül! Megcsináljuk, meggyógyulunk…!

„Apa, most már kelj fel, és gyere haza! Nem jó játék ez, gyere haza! – ezt üzeni a kislányod.”
Fotó: Shutterstock

Nem tudom, reggel van-e vagy este. Csipognak a lélegeztetőgépek, pumpálják az életet adó oxigént. A paraván félrecsúszott egy kicsit, a szomszédom mély altatásban 94 napja, mint később megtudom. Látszólag élettelenül fekszik. Nem öreg, 50-55 körül lehet. Te Úristen! Vissza lehet még jönni onnan? Vagy csak a szomorú hír ér haza, hogy felköltözött a mennybe? Ez itt már tényleg nem játék! A következő éjjel elszállt a gépe. Őrült sípolás, feladta, nem bírta tovább. Egyedül maradtam a teremben. Aztán egy kis jövés-menés, és minden elcsendesedett. Ennyi volt az élet, így kell végeznünk? Nem, én élni akarok! Látni akarom még a családom! Még sok dolgom van. De ha egyszer kikerülök innen, át kell gondolni mindent. Hova a nagy rohanás, mire jó a veszekedés, és a pénz nem minden. Egymásra kell figyelnünk, szeretet kell, semmi más. Nem kell új autó, új ház, nem kell az Adria, nem kell semmi, csak szeretni egymást.

Tovább küzdök. Kiszolgáltatott az ember, se inni, se enni, de még a WC sem megy egyedül. Ezt az égést! – gondolom magamban. De mit tehetnék? Porszemek vagyunk, egyik percről a másikra kiszolgáltatottá válunk. Hol van már a múltheti magabiztosság? Összeomlott. Tudjátok, mi a nagy dolog itt a földön? Ha nem szorulsz másokra az alapfunkcióid ellátásához. Suli, munka, háztartás, kert? Mindez nem olyan fontos, hidd el! Az egészség az első, figyelj magadra! Inkább, mint hogy itt könyörögj egy korty vízért. Félszegen kérni az ágytálat, vagy hogy a kacsát vigyék már ki – kegyetlen érzés. Komfort semmi. Csak a túlélés a cél.

Új szomszédot kapok, már altatják is el. Istenem, nincs 50 így ránézésre. Este az ápoló üzenetet súg a fülébe. A kislánya üzent neki. „Apa, most már kelj fel, és gyere haza! Nem jó játék ez, gyere haza! – ezt üzeni a kislányod.” Folynak a könnyeim. Hangtalanul sírok, kegyetlen tud lenni az élet. Eltelt még egy este, és elszállt a gépe. Nem bírta tovább. Ő már nem tud hazamenni a kislányához. Ki neveli fel azt a kicsit? Ki fogja úgy szeretni, ahogy azt az apja tette? Őrült veszteségek ezek, a hírekben meg csak egy szám jelenik meg: 223 halott, ebből 9-en 50 éves kor alatt. Ő az egyik, és a kislánya hiába várja haza.

Telnek a napok. Szerencsém van, a szervezetem jól reagál a gyógyszerekre. A kis doktornő őrangyalom benéz minden nap, és ad egy kis erőt. Neki sokat köszönhetek. Mintha elmozdultam volna a holtpontról, mintha jobban lennék, de még nagyon türelmesnek kell lennem. 8-10 napja fekszem itt, és nem látni a végét. Az ápolók fáradtak, a betegek meg csak jönnek befelé. Bővíteni kell még az osztályt. Ágyakat hoznak, tolják be az új gépeket. Felszerelés tényleg van, csak ápoló és orvos nincs. Érzem, mindent megtesznek értünk. Persze nem mosolyognak, már rég nem. Hónapok óta nem voltak szabadságon. Elfáradtak, elcsigázottak. Sok sikerélményük nincs itt az intenzíven. Igazi hősök ők! Hétköznapi hőseink, akik napi 12 órában velünk küzdenek a mi életünkért. Aranyba kéne foglalni az összes orvos és ápoló nevét, még akkor is, ha ilyen morcosak.

Minden nap imádkozom, rég csináltam ilyet. Az imába kapaszkodom, kell a lelki támasz, ezt másképp nem lehet túlélni. Segít az ima. Az enyém is, és sok baráté, ismerősé, akik szintén imádkoznak értem. Nagyon sokan. Itt döbbensz rá, hogy bizony sokan szeretnek. Csak a hétköznapi rohanásban elmegyünk egymás mellett. De most sokan megtorpantak: Hoppá, ha vele is, akkor velünk is bármikor előfordulhat. Nagyon jól esett a sok támogatás, nagyon sokat segített. Nagyon szép ez az együttérzés is, ugye nem is gondoljuk, hogy mennyi ember szurkol nekünk. Köszönet érte! Istenem, segíts rajtunk! Ne engedd, hogy mindenkit elvigyen ez a kórság!

Összefolynak a napok, a nappalok és az éjszakák. Mintha jobban lennék, és igen, javulnak az eredmények. Fény az alagút végén. De remélem nem a vonat lámpája az! :) Talán nem. A 12. napon áttolnak egy megfigyelőszobába. Egyedül vagyok itt. Jobb is, ez itt már lazább egy fokkal. Enni, inni tudok már önállóan. Pár napja megetettek, fel kellett volna ülnöm, aztán állnom, de elszállt az erőm. Mintha megérezte volna a morcos ápolónő. Rám ripakodik: „Tessék felülni, szedje össze magát! Tornásszon, mozgassa át magát!” Jól van na, miért kell mindjárt kiabálni szegény emberrel. Persze jót akar, tudom én is, csak már nem tudja szépen mondani. A lényeg, hogy felbosszantott, és azért is felültem. Aztán egy nap múlva, ha bizonytalanul is, de felálltam. Az oxigént továbbra is kaptam, de határozottan javultam. Végre kiadhattak a zárt intenzív részről. Kellett már a hely. Beteg annyi, mint a tenger. Aki jobban van, azt tolják is tovább. Még ez is az intenzív, de már a lightosabb része. Gépről jön az oxigén még, de alakul már. Folyamatosan csökkentik. Infúzió, oxigén, kevés kaja, kevés víz. Légzőgyakorlatok. Küzdeni kell tovább. Nem esik ám jól az a torna, ne gondolja senki. Na de hát ez van, de inkább a torna… Emlékszel, honnan jöttem?

Eltelt még pár nap. 26 napja vagyok itt. Most már csak egy sima covid-osztályon. Túl vagyok a nehezén. Lassan hazaengednek, és otthon gyógyulhatok tovább. A család ölelésében. Fellégezhetünk, megúsztuk, meggyógyultam. Kemény lecke volt, de mint minden szenvedés, ez is sok mindenre rávilágított. Tanulni kell belőle, mert van üzenete. Nyilván mindenkinek más és más. Számomra a végtelen szeretet gyógyító ereje, Isten és Jézus segítséget nyújtó keze, a családom kitartó támogatása, a barátok és ismerősök kiállása. Az intenzívről elbocsátó őrangyal doktornőm utolsó, nekem címzett mondata: „László, szereti magát a Jóisten!” – mint ahogy mindannyiunkat szeret. Vigyázzatok magatokra, ez tényleg nem játék!

U. i.: 1 hónapot töltöttem a kórházban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!