Bogarak és emberek

Még csak délidő van, óvatosan nevelt sörhasunk fölé tűrt trikóval félárnyékban várjuk a rádióban beígért kánikulát és megbeszéljük az élet legfontosabb dolgait. Egy: miért nem adnak félbevágott dinnyét a boltban, miért kell mindig találni valakit, aki elviszi a tizennyolc kilós cecei másik felét? Kettő: hogyan tudom elégetni a meghalt ringlófám csonkját az ablakom előtt úgy, hogy ne legyen belőle tűzoltósági jelentés, és honnan szerzek télire a tűzrakóhelyem köré négy másik tönköt, de frisset? Három: hogyan kell úgy megfőzni a kukoricát, hogy az igazán ízletes legyen? Tényleg tegyünk a fortyogó kondérba a kukorica mellé tejet és vajat?

Hülyeség, csap mellettem egy ember a levegőbe kábán, felriasztva két legyet és a délutánt. Elég csak, ha jól belefő a héja a vízbe.

Ilyen horderejű kérdésekben váltjuk meg a világot és nézzük, miként csúszik el az idő az ablak mögött. Némi szitokszóval adózunk a futball istenének, aztán én, mint általában mindig, az aszály miatt nyavalygok, de kiderül, hogy másnál, a falu mélyebben fekvő telkein sem sokkal jobb a helyzet, olyan kicsi a szőlőszem némelyik sorban, hogy még értelme sem látszik szüretelni. Majd sört iszunk, mondja valaki és röhögünk nagyot, mintha nem bukdácsoltunk volna eleget a vegyszeres puttonnyal a hátunkon egész évben a tőkék között.

Szóval ezek után keveredtem én komoly hitvitába.

Egyik barátom buddhista, amit én tisztelek, de azt már nem annyira, hogy ő általában a kereszténység összes bűnét felsorolja kábé tízszeres halálszorzóval a keresztes háborúktól az inkvizíción át a papok által megáldott fegyverekig, ráadásul soha nem felejti el megemlíteni a legújabb molesztálásos eseteket sem. Merthogy – mondja ő – a buddhisták ilyet aztán nem tettek soha, az a világ legbékésebb vallása. Még a bogarakat is szeretik.

Felkaptam a fejem. És a rohingyák?

Mivan?

Mondom, hogy a rohingyák.

Nem érti.

Kollégám egy másik keresztény segélyszervezetnél, akivel egyszer Kárpátalján dolgoztam együtt, szóval a Dani ott volt egy menekülttáborban Bangladesben. De ha nem lett volna ott, akkor is tudom, mert tény: az ENSZ szerint népirtás történt a buddhista többségű Mianmarban.

Az Egyesült Államok tisztviselői is etnikai tisztogatásnak nevezték a történteket, a mianmari, azaz régebbi nevén burmai kormány azonban azt állította, hogy csupán a lázadók elleni katonai hadműveletről volt szó. Mégis mai korunk egyik legnagyobb népirtása történt meg a délkelet-ázsiai országban, ahol a buddhista többséghez tartozó katonák és szélsőséges civilek gátlástalanul gyilkoltak és kínoztak meg a muszlim, rohingya kisebbséghez tartozó férfiakat, nőket és gyerekeket. Ugyanúgy, mint tették azt korábban más vallású, eltérő etnikumú kisebbségekkel, például a karenikkel szemben.

Öreg barátom, Cey-Bert Róbert Gyula egyetemi tanár, aki egy időben a székesfehérvári Kodolányi János Főiskolán is tanított, a Corvin-köz ötvenhatos veteránjaként keményen harcolt a dzsungelben a mianmari hadsereg ellen és sokat elmondott azokról az időkről.

Borzongató szavak, rémületes beszámolók voltak ezek.

Mianmar népességének közel 80 százaléka buddhista, és csupán 4-5 százaléka iszlám hitű. A rohingyák többségében muszlim felmenői a kutatások szerint már a 9. századtól a területen éltek, mégis ők voltak azok, akiket tömegesen elüldöztek otthonaikból. A buddhisták által vezetett gyűlöletkampány hatására a katonák felégették a falvakat, több mint 700 ezer rohingyának sikerült elhagynia az országot, de legalább 6700 embert, közöttük 730 ötévesnél fiatalabb gyereket meggyilkoltak.

Ez a hideg statisztika.

Néz a barátom: hát ő úgy tudta, hogy a buddhisták még a bogarakat sem bántják.

Mondom, hogy egy ideig én is úgy tudtam.

Amikor Srí Lankán dolgoztam a Fejér Megyei Hírlap főmunkatársaként Szenczy Sándor lelkész barátommal és egy tolmáccsal valamikor a 2004-es cunami után, egy buddhista szerzetes mentette meg az életünket. Kézenfekvő volt, hogy a Baptista Szeretetszolgálat árvaházában aludjunk: a létesítmény a szökőár miatt árván maradt gyerekek és családok érdekében épült fel és idővel a sok becsődőlt nemzetközi projekt mellett az egyik legsikeresebb segélyakciónak bizonyult.

Ám valami helyi marha, akinek öt perccel azelőtt nyilván nem adtam elég pénzt, elterjesztette, hogy mi a fiatal lányok megrontói vagyunk, nyugati bűnözők, akiket el kell pusztítani. Kaszára, kapára kapott a környék, és ha nincs a buddhista pap, akkor ezt az egészet nem kellett volna most önöknek elolvasni. Az öreg szerzetes egyszerűen odaállt a hülyék elé.

A gondolat, a kérdés és a kétely kézenfekvő: hogyan és miként lehet a világ legbékésebbnek tartott vallásából (mások szerint filozófiájából) öldöklő indulat, gyilkos népírtás?

De ezek még a bogarat sem bántják, ismételgeti az asztal túlfelén barátom a sapkája alatt görcsösen, azon a helyen, ahová velem együtt békét keresni járnak az emberek, és az mégsem a templom.

Azokat nem, mondom, és megforgatom a korsót a kezemben. Aztán elmegyek a hűtő felé egy másik hideg sörért, mert már tényleg nyakunkon a kánikula.

Hiszen emberek vagyunk.