Az én hősöm

Az 1848-as hősök emlékezete kellő távolságra volt, lehetett rájuk dicsfényben gondolni, ám a rettenetes huszadik század első fele annyi hősiességet követelt meg tőlünk, hogy torkig volt vele mindenki. Nyugodalmas hétköznapokra, eseménytelen semmire vágytunk, főleg a nők. Az anyák, az asszonyok, a lányok. Helyette az első világháború pokla következett, a legeldugottabb kis faluban is úgy teremtek a hősök, hogy az Úristen szeme is könnyezett belé. Elestek, meghaltak, megnyomorodtak a katonák. A mi hőseink, nyugodjanak békében, a mennyországban.

A széttépett ország aztán ismét teremte a hősöket, határon innen és túl. Sírva fohászkodtak az özvegyek és árvák, a szerelem nélkül elhervadt lányok. De jött az újabb háború, süvítve követelve az újabb hősöket. Átélni, túlélni, kibírni. Forgathatja bárki a szemét, lehet szelíd pacifista, de lőni és odaállni a puskacső, ágyúcső, metsző hideg, vérzivatarok elébe, mert különben te halsz halállal…

Férfibátorság csak az elviselés is. De a szabadság, a függetlenség, a haza, a nemzet, az egyenes gerinc és effélék mégsem csak üres szavak, ha már kihaltak a dinoszauruszok és emberré lettünk.

A két háború pokla után végül már senki nem vágyott semmiféle hősiességre. Egy kis béke kellett. Csöppnyi nyugalom. A helyi magyar gyorssal újfent megérkezett diktatúra hol dermesztő, hol gyomorforgató, hol felfoghatatlan eseményei ellenére is átlagos élet.

Vagy mi nem tudunk hősök nélkül élni? Szerettünk volna, de nekünk sosem adták ingyen vagy ajándékba a hősiességet nem kívánó hétköznapiságot sem. És a huszadik század 1956-ik esztendejének október 23-áján ismét hősök teremtek nálunk. Szívszakadva, zsigerből, lélekből, legyőzve a természetes félelmet olyan idealista és ósdinak hitt életérzésért, mint Szabadság. Igazság. Tartás.

Az én hősöm az én édesapám. Az ötvenhatos hősöm, akire személyesen is büszke lehetek. Fogynak az akkor élő hőseink, ő sincs köztünk már. Vagy mégis? Egy-egy nagyobb szívdobbanást küldenek nekünk fentről, hogy erőt adjanak a hőstelen hétköznapokra.