Az én 1956-om: a fiú és a forradalom

Mi történt? – kérdeztem édesanyámat, miközben harisnyámat húztam a lábamra, az öreg sparhelt mellett.

Anyám mozdulatlanul figyelt… még egy lövés. Néhány másodperccel később, ismét lőttek, ezt már ő is tisztán hallotta.

– A rádió recsegett – mondta –, ne is figyelj rá, kisfiam. Siess, mert elkésel az iskolából.

Apám már rég elindult otthonról, várta a háztartási bolt, ahol dolgozott. A naptár 1956. október 24-ét mutatta. Szerda volt, ma is emlékszem rá. Izgatottan siettem az iskolába, ahol már az ötödikes osztály szinte minden tagja sugdolózott. „A falnak is füle van” – ismertük a mondást. Vigyáztunk, mit beszélünk. Vártuk az első órát, de egyetlen egy tanár sem jelent meg a tanteremben. Feszült volt a hangulat, egyre többször emlegettük a forradalom, a szabadság kifejezést… de nagyon bátortalanul.

Délelőtt tíz óra lehetett, amikor az osztályfőnökünk megjelent, és széles mosollyal arra kért bennünket, fogjuk meg az orosz tankönyvünket, csapjuk a hónunk alá, s álljunk sorba. Még akkor sem tudtuk teljes bizonyossággal, hogy mi történt. Megérzéseinkre hagyatkoztunk. Gyanakvásunk igazolódott, hiszen a többi osztályokba sem mentek be a tanárok, s nem tartották meg az óráikat. Feltételeztük, hogy a tanári szobában ők is vitatkoztak, vagy a politikai helyzetet értékelik. Jött az utasítás, hogy az oroszkönyveket az iskola udvarán már égő máglyába dobjuk bele. Vajon ki gyújtotta meg a tüzet – kérdeztük egymástól, de a választ senki sem tudta. A több mint harminctagú osztály valamennyi tagja élete egyik legnagyobb élményét érhette meg: elégethettük az orosz tankönyveket, s vele együtt az orosz nyelv tanulását. (A Magyar Szabadságharc és Forradalom kitörése után, három hónapig németet tanulhattunk, mindannyiunk örömére. Aztán persze minden „visszaállt” a régi kerékvágásba.)

Aznap már nem volt tanítás, hazamehettünk.

Jómagam otthon – a családi ebédnél – mindent elmeséltem, apám nem akart nekem hinni. Ám délután kaptuk a hírt, hogy Orosháza főterén nagygyűlés lesz, ahol a forradalom helyi vezetői beszédet tartanak. Soha nem láttam még akkora tömeget, mint aznap. Az orosházi Kossuth tér megtelt, sőt, még az odavezető utcák is. A fiatal srácok a fa ágain állva hallgatták a felszólalókat, akik a rendszer hibáit kendőzetlen őszinteséggel elmondták. Egy-egy vaskosabb mondat után percekig szólt a taps.

Mindenki lelkes volt, a remény csillogott az emberek szemében. Valami újat, valami szebbet, valami többet vártak.

Az első beszéd alatt, egy szakasz határőr érkezett a helyi laktanyából, fegyverrel a kezükben. Az emberek félreálltak, aggódva néztek körül. Most mi fog történni? – kérdezgettük egymást. Pontosan a Kossuth-szoborral szemben álltak meg.

A parancsnokuk pihent vezényelt a szakasznak, akik fegyverüket a lábuk mellé helyezték.

Nem lőttek, pedig arra kaptak parancsot.

Átálltak, átálltak! – zúgott a tömeg és hatalmas tapsot kapott a határőrszakasz. Mindenki megnyugodhatott, a szónokok folytathatták mondanivalójukat. Akkor este az orosházi Alföld Szálloda nagyterme zsúfolásig megtelt, ahol megalakult a Nemzeti Forradalmi Bizottság. Megválasztották a vezetőket. Másnap futár érkezett édesapám üzletébe, ahol a segédek (voltak vagy nyolcan) fizetésemelést kaptak. Mai szemmel nem volt nagy összeg, úgy 200-300 forint lehetett személyenként, de az öröm ennél sokkal nagyobb volt. Az akkori kereskedői fizetések alig érték el az 1000 forintot. (Kár, hogy a forradalom leverése után, ezeket a pénzeket – részletben ugyan – de vissza kellett fizetni). A forradalom harmadnapján barátaimmal az Alföld Szállodához siettünk.

Hírlett, hogy hamarosan egy csoport érkezik, akik nem értenek egyet a forradalom eszméjével, támadásba lendülnek.

Még akkor nem tudtuk, hogy az orosz csapatok tankjai gördülnek majd végig a város utcáin.

Mi, 11 évesek az üres sörös-rekeszekhez mentünk – természetesen parancsra –, hogy a palackokba benzint öntsünk. Több száz sörösüveget töltöttünk meg benzinnel.

Az idősebb fiúk kioktattak bennünket, hogy ha jön az ellenség, a benzines üveg nyakán kilógó gyutacsot gyújtsuk meg, majd sebesen dobjuk az ellenségre. A szálloda pincéjében rejtettük el a Molotov-koktélokat, amelyeket – nagy szerencsénkre – soha nem kellett használni. A történetet innét már mindenki ismeri: Kádár János 1956. november 4-én hívta be az orosz csapatokat, s a túlerő leverte a magyar felkelőket. Az oroszok elfoglalták Magyarországot, a magyar kommunisták ismét visszajöttek, s a nagy cél, a független és szabad Magyarország egy jó időre csak állom maradt. Hosszú évtizedeket kellett várni a szabadságra, a függetlenségre. S megértem!