Az elfeledetten is feledhetetlen magyar tudós

Bay Zoltán Gyulaváriban született, és kisgyermekként egyik este fölnézett a teleholdra és megkérdezte: – Ha fölmásznék a templomtorony tetejére, megérinthetném-e a Holdat? A kíváncsi gyermek őszinte kérdését emléktábla őrzi a gyula­vári presbitérium falán, de a többi kisfiútól és kislánytól az különböztette meg Bay Zoltánt, hogy nem a hideg égitestet tintaszínnel körülfolyó égtől várta a választ, hanem szorgalmasan kutatta. Gyermekként látta 1910-ben, ahogy a Halley-­üstökös elhúz a feje fölött, és emeritus professorként Washingtonból csodálhatta meg az égi jelenés visszatérését 1986-ban. Nem az eget nézte a két dátum között eltelt időszakban, hanem kijárta a Debreceni Református Kollégiumot, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemet. Később oktatott az Elméleti Fizika Intézetben, 1926-ban megszerezte a doktori fokozatát, és a Budapesti Műszaki Egyetemen folytatta kutatásait. A politikai helyzet nem mindig támogatta, de Bay a világháború idején is folytatta a kutatásokat, ám csak az országvédelemre és tudományos célokra használva azt. Az egyetlen olyan ember, aki a Magyar Tudományos Akadémián háromszor tartott székfoglalót. Megalapozta a radarcsillagászat létrejöttét. A nevéhez fűződik a fotoelektron-sokszorozó és a fénysebességre alapozott méterdefiníció is. Egy ilyen életpálya, mely a falu mélyéről indul és a tudomány fellegvárába fut, önmagában is becsülendő, de Bay ennél sokkal többet tett. Ő vezette azt a csoportot, melynek Európában először sikerült radarvisszhangot észlelnie a Holdról, elindítva ezzel a magyar űrkutatást is egyben 1946. február 6-án.

Tizenhét éve, 1993-ban helyezték örök nyugalomra a gyulavári sírkertben azt a szinte elfeledett feledhetetlent, aki megkereste a választ gyermekkori kérdésére. Azt az embert, akiről sokkal többet kellene tudnunk, mint amit tanítanak.