2018.12.26. 12:58
Áldott karácsonyt!
Nem a hidegtől remegett a teste, hiszen a szaladó felhők mögül sokszor melegen kacsintott a Nap ráncba öltözött arcára.
A fehérvári karácsonyfa a Városház téren
Fotó: FMH
Lépteit már nem volt képes megnyújtani, hát szaporára vette, hogy elbújhasson a fenyőággal kezében oda, hol mostanság biztonságban érzi magát. A nyikorgó lépcsőházajtó harsogó csattanással zárta ki a sötétedő külvilágot az asszony háta mögött. Megállt a sokszor eljárt lépcsők előtt, ahol már jó pár éve azon tűnődik, meddig bírja még a háromszor húsz foknyi lépést. Szapora lihegéssel forgatta a fojtott hangon zörgő kulcscsomót, majd belépett a hatvan négyzetméternyi életzónába, ahol fáradt hátát nekifeszítette az ajtónak. Lassan múló pihegése elcsendesült, és az évtizedes csönd köszönt rá hidegen: hazaértél. Itt érzi magát biztonságban, de ettől remeg a teste. A szoba csipkébe öltöztetett asztalát még kora délután letakarította, hát lepihenhetett a tenyeréből kíváncsian kandikáló fenyőág. Leült, és ösztönösen nyúlt a távirányító felé, de nem kívánta szeme a hideg fényt, szíve a becsorgó zord világot. Gyertyát gyújtva emlékezett hitvesére, és bosszankodott, vagy inkább szomorkodott, miért hagyta itt. Tíz éve annak. Feketeség ült az ablakra, a ráncok ölelte szeme megpihent a gyertyafényben. A magány fülsiketítő csendjét kopogás robbantotta szét. A szomszéd volt, aki lekvárt hozott, amit a lánya főzött.
– Olyan csend volt önnél, gondoltam, megnézem – mondta, és mosolyogva visszament zugába.
Az asszony az üveg lekvárral leült a gyertya mellé, s a remegés elhagyta őt. Úgy vélte, a fenyőágról egy arc tekintett rá, s ettől békét érzett. A magány így suhant ki a szobából. Régen volt ilyen szép estém – gondolta, s álomba merült.
Áldott karácsonyt!