A váratlan fordulat

– Miért jött el? Mit akar megtudni? – kérdezte a nő, nem sokkal azután, hogy Péter helyet foglalt az asztalnál. A férfi hirtelen nem tudott mit válaszolni erre a kérdésre, pedig legbelül pontosan tudta, miért van ott.

Egyszerűen elege volt. Elege volt a nyilvánvalóan csajozós hétvégi partikból, a hiá­bavaló csetelgetésekből, a társkereső oldalas kudarcokból. És összességében, elege volt a nőkből, ugyanakkor nagyon is vágyott rájuk, vagyis egészen pontosan egyre. Arra az egyre.

Végső elkeseredésében kereste föl a jósnőt. Sokáig halogatta, nem hitt az ilyen „ezo-izékben”, mindig a TV-s kóklerek jutottak róla az eszébe, meg a foghíjas cigány asszony, aki az utcán próbált jósolni a tenyeréből. Gitta azonban egészen más volt. Róla egy barátjától hallott. Az illető időnként visszajárt a jósnőhöz, aki mindig mondott neki valamit, ami adott egy lökést az életéhez, irányt mutatott. Ezért Péter úgy döntött: ennél rosszabb úgysem lehet, felkeresi Gittát.

– Érdekel, mit lát a magán­életem kapcsán? – mondta végül.

– Sejtettem – válaszolta a jósnő sejtelmes mosollyal az arcán, majd kivetette a kártyát. Volt valami különös az áthatóan kék szemeiben…

Péter utólag csak a színekre, a kártya szépen rajzolt figuráira emlékezett, meg arra, hogy a nő azt mondta: hamarosan fordulat következik, váratlan és jelentős találkozás történik, s még egy esküvő lehetősége is szóba került. Péter nem nagyon tudott mit kezdeni az elhangzottakkal. Hihetetlennek tűnt az egész, mégis, valami várakozásféle uralkodott el rajta.

Váratlan találkozás. Fordulat. Hiszen tulajdonképpen minden nap erre vágyott, de már nem hitt benne. Annyi mindenkivel sodorta össze az élet az elmúlt több mint két évben, és végül mindenkivel kudarcba fulladt a hosszú távú kapcsolat lehetősége. Vagy miatta, vagy a nő miatt. Persze, lehet, hogy tényleg hülyeség az egész, s ami a barátjának bejött, az nála nem működik. Gitta átható kék szemei jutottak az eszébe – azért, talán, lehet valami ebben az egészben. Visszajelentkezett a társkereső oldalra…

Pár hét múlva munkatársnője, Szandra – akivel baráti viszonyban van, és tényleg csak abban – meghívót tett le elé az asztalra.

– Janóval úgy döntöttünk, összeházasodunk. Szeretnénk, ha te is részese lennél az örömünknek. Szűkkörű lesz a buli. Az anyakönyvvezetőhöz pénteken megyünk, a szombati templomi szertartás lesz nyilvános, utána meg csak harmincan maradunk. Ugye, eljössz? Természetesen, ha addig lesz valakid, őt is szeretettel várjuk.

Pétert meglepte a meghívás, nem gondolta, hogy Szandra és Janó egy év után ilyen döntésre jutnak. Viszont örült, kedvelte mindkettőjüket, s úgy volt vele: ha már neki nem jön össze, legalább másoknak sikerüljön.

A szertartás fél év múlva, egy kis, Balaton melletti templomban volt. Miután Péter leült a hátsó padsorok egyikében, pár sorral maga előtt ismerős arcélt pillantott meg. Hullámos, barna haj keretezte, a finom vonalú, barna vállon kék ruha pántja húzódott. Gitta volt az.

Nahát, Szandra is ismeri? Ráadásul ennyire jóban van vele? Péter a meglepetés mellett némi zavart érzett, hiszen eszébe jutott: a jósnő valószínűleg emlékszik rá, és arra, mit mondott neki. Kissé kínosnak érezte a helyzetet, de majd elüti valami poénnal – gondolta.

Mivel Gitta háttal ült neki, csak a szertartás végén, a gratuláció alkalmával találkoztak szemtől szemben. Láthatóan ő is meglepődött, majd megjelent arcán az a sejtelmes mosoly. Szandra nem tudta, hogy ismerik egymást, úgyhogy odalépett Péterhez.

– Bemutatom Gittát, az én kedves jósnőmet. Tudom, nem igazán kedveled a „hókuszpókuszt”, de képzeld, Janót végül is neki köszönhetem. Hát, érezzétek jól magatokat! – tette hozzá a friss asszony boldog mosoly kíséretében, s már tova is tűnt a többi vendéghez.

Péter kissé félszegen állt. Furcsa érzés vett erőt rajta. Eszébe jutottak a pár hónappal korábban Gitta által elmondottak. Miközben a nő talán azóta még áthatóbbá vált kék szemébe nézett, csak annyit mondott:

– Akkor talán igyunk valamit a váratlan találkozásra.