A remény halála

A trauma máig tartó.

Ahhoz, hogy teljes valójában értsük, ami velünk történt november negyedikén, gondolatban vissza kell utaznunk az időben. Menjünk vissza egészen a háború utánra, legyünk ott a Zeneakadémián, hallgassunk bele Jány Gusztáv kirakatperének tárgyalásába. A doni hadsereg parancsnoka igazi katona. Nem volt német oldalon sem olyan tábornok, aki annyit lett volna az első vonalban, mint ő. Tudta, mi történhet a sereggel, amelyik kellő felszerelés és mélységi védelem nélkül várta az áttörést. Nem hallgattak rá. Jány később amerikai fogságba esett, de az első transzporttal jött haza, hogy szembenézzen vádlóival, akik éppen annyira voltak ostobák, mint hazaárulók. Ott, a népbírósági tárgyaláson vád ellene, hogy kijelentette: „Csak akkor élhet szabadon a magyar, ha útját állja a Kárpátokat döngető ellenségnek.” Akkor, 1947-ben ő már tudta, milyen tragikus módon igazolja majd a következő fél évszázad ránk zuhanó szovjet megszállása. Jány nem kért kegyelmet, ügyvédje igen, de azt Tildy, a lelkészből lett köztársasági elnök, rettegve a kommunistáktól, elutasította.

A Jányt kivégző sortűz hosszú időre végzett a magyar szabadsággal és becsülettel, amit egyedül az ötvenhatosok elszántsága tudott ismét életre hívni. November negyedikéig élt a remény. Aztán jött egy korszak, amelynek haszonleső pojácáit ma is ott látjuk a politikában, csak éppen nem kommunistának, hanem európainak, demokratának mondják magukat: valójában ugyanolyan hazaárulók, mint Jány népbírái voltak. A november negyedikén ránk törő orosz tankoszlop mentette meg a haza valaha élt leggyengébb jellemeit attól, hogy elsöpörje őket az undor és a felejtés.

Így aztán ötvenhatban kaptak még egy esélyt, szépen konszolidálták az árulást, és bejött, amire számítottak, hiszen ma már gazdag emberek a negyvenhetes, ötvenhatos hóhérok unokái. És leckét adnak nekünk európaiságból, hatalomban rendőröket küldenek ránk, ellenzékben pedig tovább csinálják, amihez apáik, nagyapáik mindig is a legjobban értettek: árulják a hazát.

Ne hagyjuk.