A hegyen

Nagy versenyző volt a hárításokban, mert időnként ez mentette meg az életét. Úgy szokta mondani: üres és hideg a szíve. Ez kellően nőiesen hangzott, noha éppen a nőiségét ásta vele jó mélyre, mélyre, ahonnan elő nem áshatta ő maga sem, nemhogy más. Az üres és hideg szív allegóriája ráfagyott; kifelé, a barátok és a világ felé viccesre dermedve, ha létezik ez az ellentmondás. Keményen rászokott, mint valami kábítószeres, hogy ne érezzen. Konokul védte hűlő női lelke és üres szíve szilárd bástyáit. Soha nem sírt, ez nagyon hiányzott, de ebben a családban nem szoktak sírni a nők.

Pedig gyanakodnia kellett volna.

Felidézhetetlenül régen jelent meg a hegyen, közel a szomszédságában a férfi. Mint valami magányos, teremtő angyal, úgy ismerte a földet, atavisztikus erővel birtokolva e tudást. Értette a madarak és a fák nyelvét, a növények szabályait, uralta és diktálta az alkotó iramot, céltudatosan, szelíd kitartással. Erőteljes személyisége vonzó külsővel párosult, bár markánsan szép arca, férfibája nem tűnt fel azonnal környezetének sem, mert nem élt velük. Nem izgatta saját külseje, miként azokat a férfiakat nem szokta, akiknek természetes sajátjuk az előnyös kinézet. A felszínesség elleni daccal hányta magára hajnalonta az első mozdulattal talált ruháit, nyugalma és zárkózottsága tekintélyt parancsolt, s ez nem állt összefüggésben semmi mással, csakis jellemével.

A nő utólag rakta össze, hogy a szomszédság ellenére a szakadéknyi távolság nem csökkent közöttük az évek múlásával sem.

A férfi különlegesen mély hangja és jellegzetes nevetése ütötte meg először a fülét, messziről és mélyről. Keveset és ritkán beszéltek, kézfogással sem érintve egymást. Mint az idegenek. A hosszú magázódásból tegeződésbe váltva a legudvariasabb személytelenségű kedvességgel tartották a távolságot. Ritkán dobbant olykor egyetlen egyet a nő szíve, ha meghallotta a férfi hangját, s gerincét végigborzolta a soha senkitől nem hallott nevetés frekvenciája. Gyanakvás nélkül suttogta olykor, hogy vajon min nevethet, de a másodperc töredéke alatt elfelejtette a fel sem tett kósza kérdést.

Télre kurta hónapokra magára hagyta helyi kisbirtokait a férfi, messzire utazott, mintha soha visszatérni nem szándékozott volna. Tavasszal azonban újra és újra megjelent, s akkor meg úgy tűnt, soha el nem távozik a maga teremtette csupazöld-világból. Beszélt a fákkal, növényekkel, madarakkal, talán szóltak hozzá a csillagok is. De ismét ősz következett, csípős hideggel, s közeledett a december a karácsony ígéretével. S a férfi először tette meg, hogy elköszönt, mielőtt útra kelt. Udvariasan ácsorgott, csak annyi ideig tartózkodván fizikailag elérhető közelségben, amennyiből futotta a kicsi búcsúölelésre. A nő éppen befért az álla alá, ez végigszaladt rajta, míg belelazult az ölelésbe, de önfeledtséget nem engedélyezett magának.

A tél rövid volt, enyhe, a karácsony szívmelengető, s a hegy kicsit üres a férfi nélkül. A nő naponta fát vágott, hol kisbaltával, hol nagyfejszével, kuncogott rajta, hogy milyen nem nőies ez, de igazából erre mindig büszke volt. A téli éjszakákon, a szikrázó csillagok alatt megesett, hogy későn tért haza, s villanyfény mellett csattogott a kezében a szerszám. A cserépkályha melege hajnalra ölelte át jutalmul érte, édes álomban. Erősnek érezte magát ettől is, eszébe sem jutott sajnálni magát.

Szokatlan ragyogással érkezett a január és február után a március. Megzavarodtak a rügyek, össze-vissza virágoztak a hóvirágok, aranyesők s ibolyák, a hegy megrészegedett a tavaszi gátlástalanságtól. A nő kint állt, baltával a kezében, amikor a férfi megérkezett hosszú útjáról. A hangja, a nevetése… Ám elmaradt a köszönés. Egy nap, kettő, öt, s a férfi nem köszönt, sem udvariasan, sem sehogy. Mintha meg sem jött volna. Hogy az ő üres és hideg szíve ettől miért zabolátlankodott, a másodperc töredékéig most először gyanakvással töltötte el, nem tovább, de kerülte a találkozást. Miért is? Miért nem? Ne találkozzanak szembe véletlenül, szándékosan semmiképp, s ez az elhatározás valahogyan elfújta a hosszú évek érintetlenségét.

A hatodik nap reggelén április végi verőfénnyel sütött a március eleji nap. A nő daccal hányta magára az első mozdulattal talált ruháit, s szokása szerint baltával csapkodta az ágakat a cserépkályhába odakinn. Hitetlenkedve csodálkozott rá a hirtelen érkezett, gátlástalan tavaszra, s óvatossága ezúttal cserben hagyta.

És megroppant a kavics. A férfi lassú léptei alatt ropogott a kavics. Késő lett volna menekülni, de már nem is tudott. Mozdulatlanságba dermedve állt a pimasz napsütésben, s mint egy filmen, úgy markolta a piros nyelű kisbaltát, riadtan. A férfi nyugodt, biztos mosollyal állt meg előtte, állt némán, kávéscsészéjét tartotta a kezében. A nő azt gondolta, egyszerű tavaszi nap van, semmi különös. Magának is váratlanul tört ki belőle hideg szíve visszafojtottsága. Menj innen, ne merj köszönni, menj innen, mondta. El se hitte, hogy ezek az ő szavai. Pedig ha felnéz, a férfi szemében megláthatta volna, amint az pontosan megértette, amit ő még nem értett. S láthatta volna azt is a férfi szemében, hogy elkezdődött. De nem látta, mert lassan szivárgó könnyei mögül semmit nem látott. Még végigfutott rajta, hogy az ő családjában nem szoktak sírni a nők. És sírt. Csöndben, fegyelmezetten, feltartóztathatatlanul.