Egy megvénült náci a kanadai Parlamentben

Legutóbb a kanadaiak égették magukat porig a saját Parlamentjükben, amikor miniszterelnökükkel az élen állva megtapsoltak a jelenlétében egy korábbi Waffen SS-katonát, egy jó eséllyel lengyelek és zsidók megölésében vétkes második világháborús veteránt, aki elvileg be sem tehette volna a lábát a juharleveles országba. A felvételen úgy láttam, még maga a megvénült hadfi, a 14. „Galícia” SS-gránátos hadosztály 98 éves banderista harcosa is zavarba jött, annyira groteszk volt a pillanat. Az eset fájdalmas látlelete annak a betegségnek, amelyben a világ egyik fele szenved az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A tudatlanságban tartott fogyasztói társadalmak vezetői szerint a népnek bőven elég annyit tudnia, hogy vannak a jók, aztán vannak a rosszak, akár egy ötvenes évekbeli vadnyugati filmben. És aki bármikor is az oroszok (valójában szovjetek) ellen harcolt, az csak jó lehet. Ám ezúttal tréfli került a sóletbe, nem először, és bizonyosan nem utoljára.

Egyébként nem lep meg a kanadai blama, Ukrajna, vagy bármelyik kelet-közép-európai ország második világháborús szerepvállalásának értékelése és megítélése ugyanis még a műveltebbek közül sem soknak sikerülne odaát, a nagy tengeren túl. Amikor a könyvem számára egyik magyar veterán katona után beszélgettem a másikkal, bizony teljesen ellentétes tapasztalatokkal és élményekkel találkoztam. Saját rokonságomban is akadt olyan egykori partizánvadász, aki azt mondta, őket békén hagyták az ukránok, inkább a németekre lestek, ha ő magyar honvédként fegyver nélkül ment be a faluba, nyugodtan megtehette, nem bántotta senki. Egy másik emlékező azonban bestiális kegyetlenséggel végrehajtott gyilkosságokról beszélt nekem, amit házakban elszállásolt, alvó fiatal honvédek sérelmére követtek el. A partizánok viselkedése attól függött, éppen melyik félkatonai banda garázdálkodott egy adott területen. Aztán meg harcoltak egymás ellen is. A Kanadában megtapsolt ukrán a németeknek és Hitlernek hitt, a huszadik századi történelem vihara a nácik oldalára sodorta egy kicsit tömeggyilkolni.

De elég is belőle ennyi. Egyszer a saját, már Torontóban született rokonaim elvittek Ontario állam Parlamentjébe, ahol egyik kedvenc regényem hőseit fedeztem fel egy-egy embernagyságú festményen ábrázolva. Büszkén és lelkesen elmeséltem nekik, miként harcolt az angol és a francia tábornok egymás ellen Kanada birtoklásáért, és rá kellett döbbennem, hogy bizony újat mondtam nekik ezzel. Fiatal voltam és naiv, nem gondoltam, hogy Kanadában semmit sem számít a történelem, hogy huszonöt éves koromra több mondatot leírok, mint amit egy átlag kanadai vélhetően egész életében elolvas, ha  nem számítom a Toronto Star sportrovatát. Elismerem, valahol könnyebbség az élet és a világ ilyen szemlélete, hiszen nem kell nekik olyan történelmi traumákkal megbirkózniuk, mint amit nekünk például Trianon jelentett, és jelent máig. Pedig okuk lenne ilyesmire, elég csak az indián népek kiirtására utalnunk. De a felelős gondolkodás nem könnyű műfaj, és a világ bonyolult. És sajnos nem elég az üdvözüléshez annyi, hogy mi elég jól kiigazodunk rajta.