Ha a tankok az utcát eszik…

Éppen hat éve mesélt nekem az 1956-os élményeiről Csernay Ádám. Október 26-án a Bazilika mögötti téren a Boldogasszony Anyánk dallamai pattogtak a belvárosi házak falain, majd a boldogságban fürdőző nép kimondta: „Ruszkik haza!” Feldíszített Csepel teherautó várta a fehérvári srácokat, hogy Pesti Srácok lehessenek. De szólt a vészjósló hang: „Bekerítették Fehérvárt az oroszok”. De a mi hőseink az éj leple alatt tökön, babon át eljutottak Pestig. Két nappal később megkezdték a főváros takarítását az ávós sortüzelő bandák után. Hiába volt október vége, virágba borult a magyarok szíve, mikor együttes erővel takarították a romokat, és valami csendes, csodaszép jövőről álmodtak. 
Csernay a Tompa utcaiakkal volt, szemben a Corvin közzel. November 3-án úgy feküdtek le, hogy az álom másnap folytatódik. De nem! Hajnalban dübörgő, csörömpölő orosz tankok zabálták Magyarország utcáit. Annyiszor gondolok erre a beszélgetésre, és szinte fáj, hogy nincs elég érzékszervem, hogy bennem sírjon, visítson az a pokol, amit a mi hőseink megéltek. Hogyan tudnám átadni gyermekeimnek azt, amit nem élhettem meg? És mennyire hihetetlen, de egy mozifilm tépett belém olyan sebet, hogy végre annyi idő után sírhattam. A minap néztem a kommunista diktatúrát követő első miniszterelnökünkről, Antall Józsefről szóló Blokád című filmet. Antall 1956-os tanító (nem pedagógus) volt, és a filmben, ott a moziban áthasította a fekete leplet ’56 mámora, majd gyilkos hangjai. Ha érteni akarja valaki 1956-ot, annak kötelező a Blokád című film!