Egyszer úgyis mindenki megtudja

Vannak, akik úgy vélik, a halál az élet utolsó állomása, utána nincs semmi, csak hideg és üres sötétség. Akik hisznek Istenben, azt mondják, a halál után Isten országába kerülnek, aztán majd feltámadnak. Ám egyre nő azoknak a száma, akik szerint a lélek vándorol: más-más testekben születik újra, így van visszaút ebbe a világba. Higgyünk vagy gondoljunk azonban bármit is, a Mindenszentek körüli néhány napon jóval többet elmélkedünk életen és halálon. Járjuk a temetőket, síremlékek előtt állunk és közben egymás közt felidézzük elhunyt szeretteink, barátaink, ismerőseink alakját, hangját, mosolyát. Magunkban meg feltesszük az unalomig ismételt kérdést: vajon milyen az utolsó levegővétel? Tudjuk-e, hogy elérkezett az idő? És ha igen, hogy fogadjuk: félünk, megijedünk, megnyugszunk? Mi történik velünk, amikor meghalunk?

A biológiai szempontból korrekt választ arra, hogy mi történik a testtel, persze mindenki tudja. Na de mi lesz a lelkünkkel? Az emlékeinkkel, az érzéseinkkel, a tapasztalatainkkal? Mindazzal, amit megtanultunk életünk során? Visszük magunkkal? De hová? És ha tényleg visszajövünk egy másik testben, ezek miért nincsenek meg? Miért kell mindent elölről kezdenünk egy következő életben? Millió és millió kérdés azalatt a néhány perc alatt, amíg állunk szeretteink fejfájánál, akik már mind tudják a választ. Csak nincs lehetőségük elmondani. De talán nem is kell. Egyszer úgyis mindenki megtudja.