Uvalde gyermekei

Ugyanabba a székesfehérvári gimnáziumba jártam, mint Orbán Viktor, akiben a nemzeti érzelmek biztosan nem ott, abban az intézményben születtek meg, hiszen velem még vigyázzállásban végignézették Brezsnyev temetését. Aztán jöttek sorban a szovjet aggastyán pártfőtitkárok, és mivel az ifjúkor híján van a veszélyérzetnek, jobbára csak élcelődtünk azon, hogy az egyik atomhatalmat szenilis öregemberek irányítják, akik fél lábbal a sírban vannak, azaz nekik személy szerint már minden mindegy. Most, amikor olyan idős vagyok magam is, hogy több barátom van a temetőben, mint akik még élnek, ugyanezt látom, csak éppen az amerikai oldalon. A képzelt személyekkel kezet fogó, motyogó Biden még nevetséges is lehetne, ha nem táncolna a világ éppen a harmadik világháború kirobbanásának a határán. Még szerencse, hogy kevés olyan amerikai elnök volt, aki azt tehette, amit akart, mert amikor ez megtörténik, vagy lelövik (Kennedy), vagy választási csalással megbuktatják (Trump). Minap egy volt elnöknek, Barack Obamának sikerült még a megszokottnál is jóval hajmeresztőbbet tennie, miután egy dél-texasi iskolában lövöldözés történt és tizenkilenc kisgyerek, valamint két felnőtt halt meg: a támadó egy 18 éves fiú volt, aki szintén életét vesztette. Obama ezt így reagálta le: „Miközben ma gyászoljuk Uvalde gyermekeit, időt kell szánnunk annak felismerésére, hogy két év telt el azóta, hogy egy rendőr térde alatt meg­gyilkolták George Floydot. Megölése mind a mai napig velünk marad, különösen azokkal, akik szerették.” Azaz a tizenkilenc gyermek lemészárlásáról Obamának egy többszörösen elítélt bűnöző halála jut az eszébe, egy olyan emberé, aki utolsó rablása során pisztolyt nyomott egy terhes anya hasának. Azt mondja, ne felejtsük el. Hát, én ezek után biztosan nem fogom, hiszen újabb bizonyíték született arra, hogy tele van a világ veszélyes emberekkel. De nem az amerikai rend­őrök azok, akiket mára olyan helyzetbe hoztak, hogy százszor is meggondolják intézkedés előtt, tegyenek-e valamit. Az eredményt látjuk. Európának választania kell, hogy továbbra is az újmarxista liberalizmus mentén kíván-e haladni, vagy a saját útját járja. Nyugat­-Európa ebben a csatában nagyjából már elveszett, így most rajtunk a sor, hogy megvédjük a hagyományos Európát: egyre inkább úgy tűnik, hogy önmagától.