Út hazafelé a pokolból

Vas Sándor egy ingben az ajtóban várt, de hát mi volt az a január a doni mínusz 35 fokhoz képest? Amikor találkoztunk, csak Enyingen még öt doni veterán élt. A nap felé fordította az arcát, úgy mondta: „Nem sok van hátra, érzem egy ideje. Nem félek a haláltól, azok után, amit átéltem, semmi okom rá.” Enyingen vonult be 21 évesen, elindultak a keleti frontra. A vonat után negyvennyolc nap gyalogmenet várt rájuk, aztán leváltottak egy német egységet. Súlyos harcok után áttörtek az oroszok. „Mentünk éjjel és nappal. Ott kezdődött a borzalom, vánszorogtak az emberi roncsok, rongyokba burkolva, orruk, fülük lefagyva, az út mentén ültek, akiknek már semmi sem fájt. Mások széttiporva. Nem akadt más segítség, csak a kitartás és az akarat. Az tartott életben, hogy haza akartam menni.” Egyik bajtársa könyörgött, ne hagyja ott. „Letettem a bornyúmat, felvettem a hátamra, egy darabig kapaszkodott és az anyját hívta, aztán meghalt a hátamon. Vissza akartam menni a bornyúmért, de azt már az oroszok bontogatták.” Vas Sándor megkapta a Tűzkeresztet, a Bronz és az Arany Vitézségi Érmet. Egységének 196 katonájából csak 14 ért haza.