Kiskakastól napkeltéig

„Kelekótya vagy, gyermekem, csak szédelegsz, mint buta kakas a baromfiudvarban” – mondunk hasonlókat a telefonnal hadonászó kölyöknek. Szinte úton, útfélen hallom, ahogy korosztályomhoz tartozó, vagy ahhoz közel lévő emberek már-már szapulják az ifjakat, hogy „ezeket semmi nem érdekli…” És akárhogy nézem, ez pokolian erős megjegyzés! Hisz ilyenkor csikorogva fékez bennem a lelkiismeret: mit kapnak, mit kaptak tőlünk utódaink? Mert hiába is nem tetszik, de mi tükröződünk bennük.

Drága Sanyi barátom jár a fejemben, amikor Attila Műhely nevű kricsmijében kávéztunk, s felkiáltott: „Nézd meg, igenis jampi dolog verset mondani egy lánynak!” És valóban, csak engedni kell a fiatalokat, hogy beszélhessenek saját verses élményeikről, s máris újabb fiatalok verődnek a kocsmaasztal köré. Aztán szállnak az idézetek, jönnek a személyes történetek, napfényre keverednek az álmok, valami tenni akarás, valami közös együttlét terve pendül a vágyak húrjain… S a kávé jéghideggé és üressé dermed.

Azokkal a fiatalokkal össze­bandázva indultunk Csík­országba, hogy a verseket mélyebb levegővel szívjuk lelkünkbe. Ott azt hiszem, mindenki gazdagnak érezte magát. Már az első este előcsalta a legények hegedűjét, akik nem voltak restek, és húzták. A modernre szakadt farmeres lányok és fiúk előbb ülve tamtamoztak dorkójukkal, de csak nem bírták megállni, hogy leverjék a port bokájukról. A fiatal zenés forgatag magával ragadt engem is, ott szédültem egy facsűr közepén.

E „rongyos” bandával másnap meglátogattuk Kányádi Sanyi bácsit – Isten nyugosztalja! –, s a szavak mestere elrepített minket a Nyerges-tetőre, hol a hazát védte kétszáz székely hős. A kopjafaerdő minden szála mesél, jelképekkel üzen szakértő olvasójának. – Több száz év sem lehet akadály a jelrendszert megérteni, abban folyékonyan olvasni – mondta Füles, székely barátunk, miközben egy kopjafát faragott.

A kocsmában felcsattanó vers, a lábak dobbanásától megremegő csűr, a fát hasító szekerce, hőseink dalai, de a panelfalra pingált festmény is itt pislognak bennünk. Ki-kihunynak, majd fellángolnak – ez a mi kultúránk. Ha magyarnak nevezzük magunkat, akkor mindez a magyar kultúra. De mikor is adtál először belőle gyermekednek? Én emlékszem: amikor Csukás István Kelekótya kiskakasát meséltem a takaró alól pislogó szempárnak. S aki magyar, tudja, a Napot is ő, a kelekótya kiskakas keltette fel. Népünk örök, akárcsak kultúránk.