Ember és hivatás

Decemberben keresztülment rajtam a vírus és két kisebb műtétem is volt. Az egész azzal kezdődött, hogy tapasztaltam magamon egy tünetet, és hívtam mentő barátomat, szerinte mi legyen? Azonnal sürgősségi, mondta ki az ítéletet, és így tettem. A kórházban jelentkeztem az ablaknál. Mondtam, hogy ez és ez a tünet. A hölgy megcsóválta a fejét, majd közölte, menjek a sebészeti ambulanciára. Odaérve éppen kilépett az ajtón egy egészségügyis, akinek beszámoltam arról, mi a helyzet. Rám nézett, meglobogtatta a kezében tartott papírt és közölte, hogy „ezek” itt mind két hete várnak a vizsgálatra, menjek a kartonozóba, kérjek időpontot. Mondtam, mentő küldött. Miért, akkora a baj?, kérdezte ingerülten a hölgy. Mondtam, nem tudom, épp azért jöttem, hogy ez kiderüljön. Felnézett az égre, szidta a sürgősségit, hogy miért küldik tovább a betegeket, majd megismételte, menjek, kérjek időpontot. Eldurrant a fejem és otthagytam, aztán a parkolóban nekiláttam telefonálni. Másnap Budapesten megműtöttek. Ehhez egy emlék: amióta az akkori egészségügyi miniszter, Gógl Árpád a fehérvári Bástya presszó teraszán kiokosított, tudom, hogy az egészségügy nagyon nehéz ügy a mindenkori politika és kormányzás számára. Ezért is értékelem az eredményeket, hogy évtizedek óta nem történt akkora előrelépés, mint az elmúlt időszakban, legyen elég a csúszópénz tiltásáról és a béremelésekről szólni. Ám ha az adott ember hozzáállása nem változik meg, bármennyi pénzt bele lehet ölni a rendszerbe, az a beteg számára – továbbra is beteg marad.