Szivárványos, poszthumán liberalizmus

Két-három évtizeddel ezelőtt a nyugat-európai liberális demokráciák – amelyek akkor példaként szolgálhattak a kialakulóban lévő, rendszerváltó kelet-közép-európai új demokráciák számára az államhatalom, a politikum, a kínálati és keresleti gazdaság felépítményét illetően – még a klasszikus, a társadalomtörténet által alátámasztott liberális elveket vallották: törvényalapú titkos, általános és szabad választások, többpárti parlamenti demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztott különállása, az állam által csak a szükséges mértékig felügyelt, a magántulajdon alapján működő önálló piac, az állampolgárok törvény előtti egyenlősége, igazság- és nem jogszolgáltatás, vallási türelem, tolerancia, társadalmi szolidaritás, valamint a gondolat- és véleménynyilvánítás szabadsága. Annak idején mindnyájan egy ilyen Európához szerettünk volna tartozni. Az egymással együttműködést folytató, független európai államokba tömörülő, szabad nemzetek sorába, amelyre az új évezred első évtizedében, a szovjet éra megszűnésével, lehetőséget is kaptunk, más hasonló történelmi sorsot megszenvedett nemzetekkel együtt. Magyarország először 1999-ben a NATO-ba lépett be, majd 2004-ben az Európai Unióba. A többi tagállammal egyenrangú, független országként.

De a rendszerváltásnak becézett módszerváltás, illetve piacbővítés súlyos áldozatokat követelt minden újonnan belépő tagállamban. Lényegileg mindenütt azonos folyamatok mentek végbe. Igazságtételre, valóságos, mélyenszántó lusztrációra, azaz ügynöktörvényre és az elkobzott javak, ingatlanok és földek restitúciójára sehol nem került sor. A privatizációval lényegében megszüntették az ipart, szétverték a mezőgazdaságot, a különböző szolgáltatásokat, a kulturális és művészeti megvalósításokat áruként határozták meg. A rendszerváltást a szociáldemokrata, szocialista vagy liberális jelzőkkel díszített posztkommunista pártok vezényelték le, az átalakulás győzteseiként. Vesztesei pedig a társadalom széles tömegei, akik az állandósult recesszió, infláció, bércsökkenés, az alacsony nyugdíjak és a munkanélküliség miatt csalódott, lelkileg kiüresedett és reményvesztett állapotba kerültek.

A maastrichti szerződés 1992-es aláírásával jött létre az Európai Unió mai formája. A brexit, vagyis Nagy-Britannia unióból való kilépése a jelen időkre vonatkozóan jelzésértékű folyamat, még akkor is, ha erről az uniós politikusok és bürokraták egyáltalán nem beszélnek. Maast­richt után a szakpolitikák egy része – a kül- és biztonságpolitika, a bel- és igazságügy, a család- és szociálpolitika, az adózás és költségvetés – nemzeti hatáskörben maradt, bizonyos gazdasági és pénzügyi szabályozások szupranacionális, azaz uniós szintre kerültek anélkül, hogy a tagállamok szuverenitása érdemben sérült volna. Az Európai Bizottság feladatköre eredetileg a szerződések betartásának ellenőrzése volt, az Európai Parlamentnek az Európai Tanács teljes konszenzussal elfogadott politikai döntéseit kellett törvényként elfogadnia.

Mára mindez radikálisan megváltozott. Az Európai Unió és jogelődjei, az Európai Szén- és Acélközösség, valamint az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) történetében mindig jelen voltak a centralizációs törekvések. Ilyen volt az egységes piac tervének kidolgozása, ennek érdekében született meg utólag az áruk, a munkaerő, az információ és a tőke szabad áramlásáról szóló határozat. Napjainkban már a föderalizmus és a szuverenitás hívei közötti ádáz harcnak vagyunk tanúi. Az utóbbi években az Európai Bizottság egyeduralkodó politikai testületté alakult, az Európai Parlament és bizottságai döntési jogosítványokat kaptak, az Európai Tanácsban a teljes konszenzus helyett az egyszerű többséggel elfogadott határozatokat akarják bevezetni, hogy utólag a renitens államokat tudják megleckéztetni. Vagyis az Európai Emberi Jogi Bírósággal együtt ezen szupranacionális szervezetek politikai befolyása rendkívül megerősödött a tagállamok rovására. Az uniós politikai vezetők és bürokraták a mainstream gazdasági és médiaelit pénzügyi és politikai támogatásával, a XXI. század harmadik évtizedében, egy föderatív típusú Európai Egyesült Államokat, egy birodalmi szuperállamot akarnak létrehozni, szupranacionális politikai szervezetek irányításával és felügyeletével. A klasszikus liberalizmus értékein alapuló jogállami, demokratikus politikai magatartást félretéve, nem a tagállamok érdekében, hanem ezek ellenében hozzák meg döntéseiket a folyamatos, lopakodó hatalomátvétel közepette. Rendkívül agresszív és ellentmondást nem tűrő hangnemben. Aki ellenkezik, rögtön megkapja a szélsőjobboldali, populista, antiszemita vagy rasszista stigmákat.

A valóságos apokalipszis 2015 tavaszán kezdődött. A migrációval, a hullámzó tömegek áradatával, amelyek ellepték és megbénították elsősorban a nyugati államokat. Az irányított, a globális háttérhatalom által finanszírozott bevándoroltatással. Így akarván megbontani az említett országok már eddig is eléggé sokszínű társadalmi összetételét, hosszú távon nyelv- és kultúraváltásra kényszerítve az államalkotó nemzetek polgárait. Miközben utódaikat az elmúlt évtizedekben lebeszélték a gyermekvállalásról. A cél állítólag a munkaerőhiány csökkentése volt, igaz, hogy a migrációt megelőző időszakban egyes nyugati országokban a fiatal munkanélküliek száma meghaladta a 60%-ot. Persze a migránsok, ha sorsuk rendeződik, és állampolgárságot kapnak, a balliberális pártok potenciális szavazói lehetnek, hiszen az ő hívásuknak köszönhetően léphettek Európa földjére. Amit a közép-európai országok, élükön Magyarországgal, nem engedélyeznek. A bevándorlók kvóta szerinti elosztását sem támogatják. A Magyarországról készült európai parlamenti jelentések, a kötelezettségszegési eljárások és a forrásmegvonásokkal való fenyegetőzés ekkor vált intenzívebbé hazánkkal szemben. Pillanatnyilag az európai népek a passzív ellenállás állapotában vannak. Ezért is kellett más fegyelmező és fenyegető eszközökhöz nyúlni.

Az európai kultúra és civilizáció felszámolását vezénylő liberális karmesterek és társadalommérnökök, famulusaikkal együtt, ötödik sebességbe kapcsoltak, tovább mélyítve a nyelvi és kulturális devolúciót. Az ultraliberális progresszív ideológiák egyik leágazásaként a szexualitás átpolitizálásával. Vagyis a gender ideológia, az LMBTQ-tanok folyamatos pertraktálása, a hagyományos vallási, nemzeti és nemi identitások lebontásával együtt. Régen a szexualitásról, a hagyományostól eltérő nemi orientációkról nem illett beszélni sem társaságban, sem a közéletben. Hiszen ezek hálószobatitkok, mindenki legintimebb magán­életéhez tartoznak. Nemcsak az Alaptörvényben olvasható, hogy „a házasság egy férfi és egy nő között önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség, a családi kapcsolat alapja a házasság, illetve a szülő-gyermek viszony”, hanem mindez évszázadok óta a társadalmi együttélés alapvető és a mindennapi életben megvalósuló értéke volt. A hagyományos nemi élet, a szexuális anomáliák és perverziók nem tartoznak a közügyek közé. Nagyon régen először csak az idegen volt szép, aztán kialakult és kötelezővé vált a politikai korrektség, amely egy közülünk sajnos eltávozott kiváló újságíró adatai szerint már ezelőtt másfél évtizeddel több mint 100 magyar szavunk használatát tiltotta. Majd a posztmodern, strukturalista irodalomelmélet megalkotta a szövegközpontú töredékes irodalmi nyelvet. A kortárs rendezői színházban a tartalom, a nyelvi minőség és az eszmei mondanivaló kevésbé számított, egy történelmi drámában akár egy pantomimcsapat és egy esztrádzenekar is állandóan színpadon lehetett a korabeli kvázi ruházatot viselő szereplők mellett. A hollywoodi multikulti filmek csaknem mindegyikében szerepelnek interszexuális figurák. A konceptuális neoavantgárd művészeti alkotások esetében nem annyira a látvány, hanem az idea a legfontosabb. De a legnagyszerűbb a nyelv, a kifejezések dekonstrukciója, amikor a szavak eredeti, tudatos jelentése és a rejtett nyelvi rétegek közötti ellentmondások kerülnek megfejtésre. Íme, a dekonstrukciók, a részértelmezések sokasága. A poszthumán liberalizmus jelenlegi korszakában ez történik a nemi identitással is. Az egész világra kiterjedő és még mindig zajló vírusjárvány borzalmaival párhuzamosan.

A szivárványos totalitarizmus szerint mindent, ami genetikailag bennünk van, el kellene felejtenünk. Egy, a valóságos kultúrán és civilizáción kívüli idegen ideológia javára. Amely elszakít embertársainktól, a természeti törvényektől, múltunktól, jelenünktől és lehetséges jövőnktől. Így ma milliók úgy érzik, hogy lényegileg az embert, az emberiséget létében fenyegeti. Elfogadhatatlan a társadalmi gender fogalom és az esélyegyenlőség befogadási határainak kiterjesztése, teljes létmódunk, közmegegyezéses értékeink és törvényeink tagadása. Mely törvényeket egyébként konszenzusok alapján a többségnek kell megalkotnia. A magyar gyermekvédelmi törvény – amelynek egyik fejezete a pedofília szigorú büntetési tételeit is tartalmazza – elleni vehemens támadások is a fentieket bizonyítják. Az Európai Bizottság hétgyermekes elnök asszonyának szégyenteljes nyilatkozata azt mutatja, hogy ebben a miliőben a kommunikáció akár a verbális erőszak eszköze is lehet. Pedig a törvény csak a 18 év alattiakra vonatkozik. A felnőttek által elképzelt, szabadon választott élet lehetőségét nem vonja kétségbe. Ha egy netán européer heteroszexuális nem ért egyet a genderológia alaptételeivel, az előbbiekben már említett megbélyegzések és címkézések sújtják.

Antall József temetésén a csendes többség több kilométeres sort alkotva rótta le kegyeletét az első szabadon választott miniszterelnök koporsója előtt. De az ezt megelőző három évben hallgatott. Az európai és a hazai csendes többség ma is hallgat. Pedig Európa temetésén nem biztos, hogy alkalmunk lesz részt venni. Az öreg kontinens valamennyi nagyvárosában folyamatos békemeneteket kellene szervezni, a megőrzendő zsidó-keresztény európai kultúra meneteit, a bátorság, a tisztesség és az összetartozás jegyében. Az első sorban Jézus Krisztus, Szent Ágoston, Szent II. János Pál, Luther és Kálvin képével. Az európai nemzetek történelmét meghatározó büszkeségeinkkel.