Pilinszky: költő volt és katolikus

Verseit egy folyamatos feszültség és szorongás közepette, mintha az apokalipszis és az evangéliumok együtthangzása jellemezné. Elsősorban az ember létmódjának egészét átfogó szavak jelenlétének van meghatározó szerepük, a rímnek, a ritmusnak vagy a zeneiségnek a legkevésbé, epikai, leíró elemeket, mondhatni, nyomokban sem tartalmaznak. Életművét a katolikus hit és az emberi létezés abszurditása, az örökös magányra ítélt ember életének elviselhetetlensége uralja. A nyomorult sorsok, a szegények, a perifériára szorultak, a kitagadottak, a halálba üldözöttek, „a gyerekek, öregek, betegek és halottak” szószólója kívánt lenni. A háború, a hadifogság és a német koncentrációs táborok látványa kitörölhetetlen nyomot hagyott emlékezetében.

Ebben az évben emlékezünk születésének századik, halálának negyvenedik évfordulójára. Budapesten született, a piarista gimnáziumban érettségizett, jogi, majd olasz, magyar és művészettörténet szakos tanulmányokat folytatott. Első, Trapéz és korlát című, tizenkilenc verset tartalmazó kötete 1946-ban jelent meg, amiért a következő évben Baumgarten-díjat kapott. A legendás Újhold című folyóirat köré szerveződő költők és írók társaságához tartozott. Verseit az Életünk, a Vigília, az Ezüstkor és a Válasz című lapok is publikálták. Az irodalmi lapok nagy részét az ötvenes években megszüntették, a szerzők jelentős részét, így Pilinszkyt is szilenciumra ítélték. Az ötvenes évek végétől haláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, ahol esszéit, tanulmányait és filozófiai, vallásbölcseleti írásait közölte.

„Táblára írva nyakadba / akasztjuk történeted.” (Trónfosztás) Az emberiség történelmének egymást követő sötét korszakai annak tulajdoníthatók, hogy megszűnt az ember és Isten közötti párbeszéd folyamatossága. Ez Pilinszky János költészetének alapmotívuma, „evangéliumi esztétikájának”, katolicizmusának esszenciája. A bűnre való hajlammal szemben az erényességre való törekvés felmutatása, a „jóvátehetetlen jóvátétele, a megválthatatlan bűn megváltására irányuló szándék.” Az örökkévaló értékek, az emberen túli, az isteni megjelenítése.

Lírájának letisztult szűkszavúsága, szokatlan, meghökkentő szókapcsolatai, a ki nem mondott szavak, a csend fontossága, a sűrítés, a szürreális asszociációk, a vizualitás, a relatíve kevés poétikai és mondattani eszközök jelenléte és a mímelt, művi egyszerűség költői eszköztárának meghatározó elemei. Az elválaszthatatlan diszharmóniák, az antagonizmusok, a teljes reménytelenség, a kétségbeesés és a kiábrándultság érzéseivel együtt. Csodálatos és közismert Négysorosa mindennek érzékletes tükröztetője: „Alvó szegek a jéghideg homokban. / Plakátmagányban ázó éjjelek. / Égve hagytad a folyosón a villanyt. / Ma ontják véremet.”

Pilinszky Apokrif című verse a második világháború apokaliptikus élményének rendkívül szuggesztív leképeződése, amely szerzőjét egy csapásra a magyar költészet egyik legmagasabb piedesztáljára emelte. 1952 decemberében kezdte írni, de csak Harmadnapon című kötetében jelenhetett meg 1959-ben. A versírást Pilinszky a diszkosszal való visszatartott forgás szédületéhez hasonlította. Az Apokrif első sora az isteni és sátáni erők küzdelme utáni végidők egyik lehetséges víziójának hátborzongató pillanatát villantja fel: „Mert elhagyatnak akkor mindenek”. Az apokrif görög szó, mely mindenfajta végítélet, az utolsó ítélet leírását jelenti, illetve a tridenti zsinat óta azon iratokra vonatkozik, amelyek nem tartoznak a hivatalosan kanonizált bibliaszövegek közé. Pilinszky remekművének üzenete lényegében az emberiség huszadik századi bűnbeesése, a világháborúk, a vérbefojtott forradalmak történelmi bűne, amely sajátos eszközökkel és módszerekkel napjainkban is folytatódik és a teljes megsemmisülés irányába mutat. Isten létezéséhez és szándékaihoz méltatlan emberi sorsok előidézésével. Amelyek a jóakaratú embertársaink életét is börtönné alakították, a tisztességes emberi kapcsolatok, a megértés és szeretet legkisebb reménye nélküli, érzéketlen közeggé: „Látja Isten, hogy állok a napon. / Látja árnyam kövön és kerítésen. / Lélegzet nélkül látja állani / árnyékomat a levegőtlen présben /…És könny helyett az arcokon a ráncok, / csorog alá, csorog az üres árok.” Ritkán említik sziporkázó ötletekkel és nyelvi leleménnyel papírra vetett egy- és kétsorosait: „Túlhevített virágcsokor” (Egy sírkőre); „A leghitványabb féreg kimúlása / ugyanaz, mint a nap fölkelte.” (Pascal) vagy „Az ágy közös, / a párna nem.” (Életfogytiglan)

Miközben itthon hosszú ideig mellőzték, Pilinszky – nemzetközileg elismert költőként – egyre többet utazott külföldre, főleg Franciaországba. Itt ismerte meg a nála jóval fiatalabb Jutta Scherrert, élete nagy szerelmét, aki ma már egy Párizsban élő hírneves szlavista egyetemi tanár. Ha egymástól távol voltak, napi rendszerességgel leveleztek. A mintegy hatszázötven levél, különböző emléktárgyakkal együtt, a 2017-ben alapított Kertész Imre Intézetbe került, amely a Magyar Tudományos Akadémia irodalmi levéltára mellett a Pilinszky-hagyaték egy jelentős hányadát őrzi. Legismertebb, nagy példányszámú gyűjteményes kötete, a Nagyvárosi ikonok 1970-ben jelenhetett meg, ekkor kapott József Attila-díjat is. 1975 után csak prózai írásai látnak napvilágot, verseket már nem nagyon írt. A Kossuth-díjat csak halála előtt egy évvel „érdemelte ki”.

Arra a kérdésre, hogy katolikus költő-e, így válaszolt: „költő vagyok és katolikus.” Feltehetően azért, mert sem istenkereső, sem a szó hagyományos értelmében vallásos költő nem volt. Mindig Isten jelenléte érdekelte. Minden eseményt vagy történelmi kérdést a bűn és a megválthatóság szempontjai szerint értékelt. Popper Péternek, a neves lélekgyógyásznak mondta valamikor: „Te úgy gondolod, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”