Több száz éves fák mesélnek a Bükkben

A Bükk hegység Magyarország egyik legszebb és legváltozatosabb tája, ahol a természet sokszínű és különleges élmények tárházát kínálja. Nemcsak azért, mert itt találjuk az ország legmagasabb hegyeinek legtöbbjét, amelyek méreteik szerint ugyan nem mérhetőek össze sem az Alpok, sem a Kárpátok csúcsaival, de azért látványban, panorámában nem maradnak el tőlük. Igaz, kellett némi erőnlét és felkészültség is ahhoz, hogy a Bükk-fennsík szélén magasodó Istállós-kő 958, és a Tar-kő 949 méteren lévő szikláiról körbenézhessünk.

A Bükk barlangokkal teli karszthegység, az egyetlen az Északi-Középhegységben, amely nem vulkanikus eredetű. Ez a vidék hazánk legnagyobb, csaknem százezer hektáros összefüggő erdőterülete. Miről is, ha nem az itt leggyakoribb fáról, a bükkről nevezték volna el? A Bükk-vidék középső területén különösen értékes erdők és egyéb természeti ritkaságok találhatók, amelyek védelméről és szakszerű kezeléséről 1977 óta a Bükki Nemzeti Park gondoskodik.

A hangunkat lehalkítva, szinte suttogóra fogtuk, térerő híján a telefonunkat nem kellett, amikor a Virágos-sár-hegy oldalában, a tengerszint fölött 850–900 méter magasan elhelyezkedő, kerítéssel körbevett különleges őserdőhöz érkeztünk. A mélységes csöndben egy idő után már érzékeltük a száz-kétszáz-kétszázötven éves ősfák egymás közötti kommunikációját, egy-egy váratlan reccsenést, az őszi levelek pergését, a negyven-ötven méteres magasságban záruló lombok suhogását. A látogatók elől szigorúan elzárt területre csak a Bükki Nemzeti Park természetvédelmi őrének kíséretében léphettünk be. Az erdőben több mint száz éve semmilyen erdőgazdálkodást nem végeznek, fokozottan védett terület.

A bükki őserdő egykor a Pallaviciniak birtoka volt, az 1920-as években Király Lajos erdőmérnöknek sikerült meggyőznie az őrgrófot, hogy ne vágják ki az akkor már nagyjából száz-százhúsz éves állományt. A földbirtokos egyszerűen megengedhette magának, hogy a mintegy 375 hektáros ősbükköst a tudományos kutatás szolgálatába állítsa. Ezt követően az 1960-as években már védettséget élvezett, majd 2000-ben erdőrezervátummá minősítették.

A szálbükkösben azóta kizárólag a természet az úr. Az erdő folyamatosan megújítja önmagát. A kidőlt, öreg törzsek szanaszét hevernek a földön, de rögtön beléjük költöznek a rovarok, a rágcsálók, a madarak, megtelepednek rajtuk a mohák, a zuzmók és a gombák. Otthont adnak olyan ritkaságoknak, mint a zöld seprűmoha, a fehérhátú fakopáncs és számos denevérfaj is. Az őserdőben a vadállatok szintén otthon érzik magukat, a vaddisznók boldogan dagonyáznak az ősi fák árnyékában, sőt, az utóbbi időben hiúz is megjelent a területen.