2013.03.26. 13:33
Bádogmacska a háztetőn
Észak Párizsának nevezik Lettország fővárosát, bár az "art nouveau" negyeden és takarítónőnek öltözött utcai fúvós srácokon kívül talán nem is emlékeztet más Franciahon nyüzsgő központjára. Történelme hazánkéhoz áll sokkal közelebb nem csoda, hogy a lettek kedvelik a hozzájuk látogató magyarokat.
A ma a világörökség részét képező óváros utcáit ugyanúgy taposták a szovjet katonák, mint Budapestét vagy más magyar városokét. Először 1940-ben tette be a lábát az orosz az országba, hogy hamarjában több tízezer embert deportáljon Szibériába: előbb a polgári nézeteket valló értelmiségiektől igyekezett szabadulni a bábkormány, majd a nemzeti hadsereg állományát küldték "moszkvai továbbképzésre"...
Azokat, akiknek elhurcolására nem jutott idő Hitler csapatainak megérkezése előtt, egyszerűen kivégezték. Aztán 1941-ben a németek vették át az uralmat az ország felett, ám az őket felszabadítókként ünneplő lettek nem sokáig örülhettek. A Baltikumban ma már hivatalosan is második szovjet megszállásnak nevezett 1944-es eseményeket Lettország sem kerülhette el. A szovjet nagyhatalom ott folytatta a tisztogatást, ahol három évvel azelőtt abbahagyta - s egészen 1991-ig terpeszkedett a Baltikumban. Nem mehetünk úgy el Rigából, hogy ne nézzük meg a Megszállás múzeumát.
A szovjet éra idejének térdremegtető hangulata ma már a múlté, a főváros igazi gyöngyszem a balti térség kagylójában. A Daugava folyó balti-tengeri torkolatánál elterülő Riga kikötőjében egymást váltják a hatalmas kirándulóhajók, a lemenő nap fényében óriási bálnaként csillogó testükből néhány órás gyorsvizitre bocsátva a turisták százait. Mégsem érezni szűknek a belvárost. A keskeny utcácskák labirintusában sétálva nem nehéz eltévedni, ám arra remek alkalom, hogy magunkba szívjuk a rigai hangulatot, de arra is, hogy lépten-nyomon valamilyen nevezetességbe botoljunk. Ilyen például a Macskás Ház, amelynek tetején egy fekete bádogmacska csücsül a mai napig.
Azt beszélik, a ház egy kereskedőé volt, akit a szemközti épületben működő céh tagjai kiutasítottak. A sértett úgy állt bosszút, hogy egy fekete bádogmacskát helyezett házának egyik tornyára, mégpedig farkával a céh épülete felé fordítva. Az átoktól rettegő kereskedők végül visszafogadták a céhbe a Macskás Ház tulajdonosát, azzal a feltétellel, hogy a cica farkát a másik irányba fordítja. Hasonlóan érdekes a története a Városház téren lévő Feketefejűek házának, amely a nőtlen kereskedők céhének székháza volt valaha. Nem meglepő, ha rendszeres dínomdánomok helyszíneként is funkcionált.
Az 1500-as évek egyik hideg karácsony éjjelén, egy hasonló vigadalom kellős közepén - nem csupán az ünnepnek köszönhető - emelkedett hangulatban néhány agglegény szerzett egy óriási fenyőfát, s kitűzte azt a céh székházának tetejére. Fel is díszítették virágokkal, hogy még szebb legyen, majd, ahogy a hangulat a tetőfokára hágott, felgyújtották a fát virágostul. A lett hagyomány szerint innen származik a karácsonyfa-díszítés szokása kivéve persze a gyújtogatást, ami érthető módon nem vált világszerte népszerűvé.
A legendákból sosem elég, így hát a rigai dóm, a Baltikum legnagyobb katedrálisa, a kastély, amely ma a lett elnök rezidenciája, illetve az egykor börtönként, kínzókamraként és lőszerraktárként működő lőporos torony és más híres épületek megtekintése után érdemes beülni egy kupica fekete balzsamra az óváros kávézóinak egyikébe. Goethe az élet elixírjének nevezte a szénfekete italt, amelynek receptjét 1752-ben állította össze egy rigai patikus a halálos beteg Nagy Katalin részére. A cárnő meggyógyult, s a pontosan két tucat alkotót tartalmazó fekete balzsam azóta a főváros igazi nevezetessége lett. Azt mondják, aki nem kóstolta a különböző gyógynövényekből, gyökerekből, bogyókból és más titkos "egyebekből" álló, 45 százalékos gyomorkeserűt, nem is járt igazán Rigában.
