A Hortobágy legjellemzőbb élőhelyei a rétek, legelők és mocsarak

A Hortobágyi Nemzeti Parkot 1973. január 1-jén hozták létre, az elsőként az országban. Az UNESCO 1999-ben felvette a világörökségi listájára, s a mintegy 82 ezer hektáros területből 75 ezer hektárt világörökségi helyszínnek nyilvánított.

Ne higgyük, hogy a puszta látványa egyhangú! A magányosan égre meredő gémeskutak körül „bokorszerűen” elhelyezkedő tanyák találhatók, fehérre meszelt falú, nádfedeles épületekkel, istállókkal, karámokkal. A látóhatárt megtörik a főként temetkezőhelyeket rejtő kurgánok, kunhalmok, amelyek a réz- és a bronzkorszak emlékeit őrzik, s időnként felbukkannak a Petőfi által is megénekelt düledező falú csárdák is, az egykori kereskedelmi útvonalakat jelezve, ahol szívesen megpihentek az utazók, a vásárokra igyekvő kereskedők. Némelyik romos, de van, amelyik ma is étellel-itallal várja a betérőket.

Találkozunk néhány régi híddal is, amelyek arra az időre utalnak, amikor még vízfolyások tarkították a síkságot. A leghíresebb az 1833-ban elkészült Kilenclyukú híd, ma a Hortobágy egyik szimbóluma. Az igazi csoda azonban a szikes talajú síkság, a puszta, amely már a középkorban is inkább külterjes legelőként szolgált, és nagyrészt ma is lakatlan. Igaz, több száz állattartó áprilistól októberig itt legelteti a szürkemarha-gulyáit, a rackajuh-nyájait, a méneseit, őrizve a pásztorkodási szokásokat és a társadalmi hagyományokat. Mégis, a mai Hortobágy legjellemzőbb élőhelyei a szikes legelők, a rétek és a mocsarak, melyek mozaikszerű elhelyezkedésükkel egészen különleges flórát és faunát hoztak létre.

A Hortobágy a vízimadarak tavaszi és őszi költésének és vonulásának legjelentősebb európai helyszíne. Az országon átvonuló darvak százezres tömege és a vadludak – mielőtt tovább repülnének – évente kétszer itt pihennek meg. A madárnyugvó és -pihenő helyeken az elmúlt 40 évben csaknem 300 madárfajt regisztráltak. Aki egyszer részt vesz a nemzetközi hírű, leírhatatlan látványosságot nyújtó madárlesen, soha nem felejti el. Életre szóló élmény, ám ilyenre a Hortobágyon még jó néhány helyen van esélyünk.

Egyszerre lenyűgöző és félelmetes látvány a Mátai ménes pompás lovainak futása, a pusztai fogatozáson a csikósok utánozhatatlan ostorpattogtatása, a pulik okossága és a pusztai hatökrös szekér egy irányba haladásának titka. A bográcsban főtt slambuc íze, a nádasban lapuló farkasok réme, na és a halastavi kisvasút, amellyel a kétezer hektárnyi halastórendszer lápi világába nyerünk bepillantást.

Az élményszerzés alapvetően szervezett programok keretében történik. Érdemes előzetesen tájékozódni a látnivalókról a Hortobágyi Nemzeti Park Látogatóközpontban, ahol állandó természetrajzi kiállítás mutatja be a nemzeti park állat- és növényvilágát, valamint a darvak életét. A híres Hortobágyi Pásztormúzeum a pusztai élet sajátosságait tárja elénk, a Hortobágyra jellemző kézművesmesterségeket például élőképszerűen láthatjuk. A múzeumtól a nemzeti park speciális járműveivel juthatunk el a Hortobágyi Vadasparkba, ahol az ősi puszta vadvilága elevenedik meg a szemünk előtt. Itt láthatóak élőben, sőt, testközelben az ember megjelenése előtt ezen a tájon élő, de a civilizáció által kiszorított állatfajok. Például farkas, sakál, vadló, keselyű, pelikán, illetve a védett területeken ma is élő vadállatok, vadmacska, róka, görény, őz, rétisas, nyári lúd, batla, nagy kócsag, szürke gém, daru, fehér gólya.

Nézzünk be a Hortobágyi nagycsárdába is, amely kiemelt műemlék, a 18. században épült, népi klasszicista stílusban. Ez az Alföld leghíresebb, legnagyobb csárdája és egyben a Hortobágy legrégibb építménye. Benne multimédiás kiállítás látható, amely az első formájában 1699-től létező hortobágyi vendégfogadó történetét mutatja be.