Frissen Fejérből

2021.09.19. 09:00

A diktátor bosszúja… – 2. rész

36 éve halott, nem tudják, hány ezer embert öletett meg, és a tömegsírokat nem keresik. Albánia még mindig nem tudta kiheverni Enver Hoxha 41 évig tartó rémuralmát. (Befejező rész.)

Lázár Ádám

A szupertitkos tengeralattjáró-bázis bejárata a hegy egyik oldalán van, a kijárata pedig a hegyen túl, a tengeren

Fotó: Francis Keating

Előző rész:

[embed]https://www.feol.hu/utazo/a-diktator-bosszuja-1-resz-5256701/?utm_source=hirkereso&utm_medium=referral&utm_campaign=hiraggregator[/embed]

Porto Palermóhoz, Ali pasa várához érünk. Az uralkodó az egyik szeretőjének építette a félszigetre ezt az erődöt. A bástyákról remek a kilátás a csodálatos tengerpartra. Ahogy nézelődünk, egy helybeli csapódik hozzánk. Olaszul beszél, ő lesz az idegenvezetőnk. Hoxha „uralkodása” alatt és még az azt követő években is az 1990-es évek közepéig kevesen élvezhették ezt a látványt.

Illetve, akik itt voltak, azok nem élvezték. A 70-es évektől, kínai segítséggel itt építették Albánia egyetlen tengeralattjáró-támaszpontját. A sziklába csak kézi fúrókkal és dinamittal fúrták, robbantották az egy kilométer hosszú víz alatti támaszpontot. A félsziget egyik oldalán volt a be-, a másikon a kijárat. Négy orosz gyártmányú tengeralattjárót bújtattak itt az albánok. Amikor a 15 évig tartó építés végén elkészült a bázis, a megnyitón a belső rész összeomlott. 100 katona meghalt. A támaszpont közelébe élő ember nem juthatott, háromszoros bunkerrendszer határolta a területet. A körben lévő hegyekre erős, kemény tüskéjű agavét ültettek, arra az esetre, ha ejtőernyősök vagy tengerészgyalogosok támadják meg a támaszpontot.

Későre jár. Egész nap utaztunk. Kanyargós szerpentinen haladunk fölfelé. Végül megállunk egy kis étterem előtt. Az ajtón nagy táblán, áthúzott cigarettával a felirat: Tilos a dohányzás. Ahogy leülünk, a pincér hozza a hamutartót.

– Itt nem tilos a dohányzás?- kérdem. – Itt az egész ország dohányzik – jön a válasz.

A szupertitkos tengeralattjáró-bázis bejárata a hegy egyik oldalán van, a kijárata pedig a hegyen túl, a tengeren
Fotó: Francis Keating

Amikor befejezzük a vacsorát, alacsony, kopasz, pocakos, fehér köpenyes férfi lép az asztalunkhoz. Ő a szakács és a tulajdonos. – Ízlett? – kérdezi. Inkább boncnoknak, mint főszakácsnak néz ki. – Még egy király is, mi több Enver Hoxha is megnyalta volna az ujjait ez után a lakoma után – válaszolok. A név hallatára furcsa változás játszódik le a férfi arcán: – Én voltam Hoxha szakácsa – mondja. –Meséljen! – invitálom. –Hogyan lett Hoxha szakácsa?

– A tengeralattjáró-támaszponton dolgoztam. Az ott dolgozókon kívül csak a Politikai Bizottság tagjai jöhettek különleges rendezvényekre.

– Volt valaki, aki előre megkóstolta az ételeket? – teszem fel a kérdést. – Nem, mindig minden frissen készült. – Maga párttag volt? –Természetesen, ez alapfeltétel volt. Én most is a Kommunista Pártra szavazok!

– Milyen ember volt Hoxha? – fűzöm tovább. – Könnyű volt vele beszélgetni és remek humorérzéke volt. Nem szeretem, hogy ír, miközben én beszélek – mondja. – Jegyzetelek, hogy pontosan idézzem amit mond – vetem közbe.

– Mindenki, bárki diktátorrá válik, ha ilyen pozícióba kerül. Most mindenki diktátornak nevezi, akkor bezzeg Vezér volt a megszólítás. Az összes többi szocialista, kommunista országnak voltak vezetői, de csak Albániának volt olyan, aki Nyugaton tanult.

– Nem tanult, csak beiratkozott az egyetemre, de soha egy vizsgát nem tett le, mert már az elsőn elbukott – javítom ki. – De azt mondta, hogy jó humorérzéke volt? Emberek ezreit gyilkoltatta meg.

– Erről ne beszéljünk! –arcáról eltűnik a mosoly, elmegy az asztalunktól.

Enver Hoxha egykori szakácsa készítette ezt a halételt
Fotó: Francis Keating

Ahol Hoxha és a Központi Bizottság tagjai laktak, az több száz méterre hermetikusan lezárt terület volt. Úgy hívták, ma is úgy hívják, hogy Blok. A Blok Tirana központjában áll. Hoxha egykori villája is ott van. Ma itt egymás mellett állnak a város legdrágább kávézói. Közvetlenül a Hoxha-villa előtt kis kerekes kocsival egy férfi rágógumit és frissítő italokat árul. Azért, hogy hallgatólagosan megengedjék, hogy áruljon, napi bevételének jelentős részét le kell adnia valakinek. Azt nem mondja, kinek, de azt igen, hogy boldog. Két diplomája van, végzettségét tekintve állatorvos. De orvosként nem keresne annyit, mint itt, ahol egy hétköznap 25, egy hétvégén, amikor a felesége is felállít egy kis asztalt, 60 dollárt kereshetnek.

– Ezt a helyet múzeummá kellene átalakítani, hogy láthassuk, mi volt itt. Hogy a következő generáció megtudja, mi a kommunizmus – mondja. A „következő nemzedék” vadonatúj Mercedesekben, Ferrarikban, BMW-kben érkezik ebbe a negyedbe. Nem tudják, nem is érdekli őket, ki lakott itt, mi zajlott le 30 évvel korábban ezen falak mögött.

Az egyik útkereszteződésnél bunker áll. Tetejére fehér festékkel, nagy betűkkel festették: Bunker shitet, azaz Eladó bunker! Van, amelyik össze van törve, de a legtöbb továbbra is érintetlen. Az egykor 1,5-2 millió lakosú országban 750 000 bunker állt. 1991 után felmerült a kérdés, hogy mit csináljanak, hova tegyenek ilyen óriási mennyiségű vasbetont? Összeszedésük is rendkívül költséges lenne, elhelyezésükre hatalmas területre lenne szükség. Újrafelhasználásukra még senkinek nem volt ötlete. Amikor elkezdték eltávolításukat, a társadalom egy része felzúdult. Miért akarjátok eltüntetni az egyetlen emlékművét annak, amit mi készítettünk, amire büszkék lehetünk? – mondták sokan.

Hoxha után az ortodox keresztények is építhettek egy templomot
Fotó: Francis Keating

A bejáratnál ül le a házaspár: – Nézzék meg, az egész ország tele volt ezekkel a monstrumokkal! – mutat a bunkerekre az asszony. Az embereknek nem volt mit enni, és ha mertek panaszkodni, mindenüket elvették és lelőtték őket. A férfi veszi át a szót: – Azt mondták, hogy együnk füvet, dolgozzunk és harcoljunk. Most magamnak dolgozok, nincs komisszár, aki parancsolgatna, hogy hova menjek, mit csináljak. Esténként behajtjuk az állatokat. Hoxha idején kukoricakenyeret ettünk. Törvény tiltotta a fehér kenyér fogyasztását. A fehér kenyeret ünnepen úgy ettük, mint a húst, úgy is hívtuk, hús. Nem volt zöldség, olaj, kávé. Ma van mindenből, mégsem esszük, mert már elszoktunk mindettől. Azok az idők elképzelhetetlenül borzalmasak voltak –mondja.

Pedig azoknak az éveknek sok emlékműve van. Az emberek lelkében. Enver Hoxha 36 éve halt meg. Lénye, személyisége ma is annyira jelen van az albán társadalomban, hogy az emberek nem beszélnek róla. Megpróbálnak nem emlékezni. De ott maradtak az emlékeztetők. Nemcsak az ország minden pontján éktelenkedő bunkerek, de a szuvenírboltok, árusok portékái között is. Az üzletekbe, a tereken kiterített könyvek között az általa vagy nevében írt 66 könyv közül valamelyiket ott találhatjuk a sálak és tányérok, képeslapok között. Hoxha a bögrékről mosolyog ránk. Ez a társadalom már eléggé nyitott arra, hogy eladásra kínálja Hoxha bögréit és könyveit. És azokat úgy fedi be a por, mint ahogy a társadalom próbálja emlékét is elfelejteni. A valamikori Vezér, a Nemzet Atyja, a most Diktátornak nevezett Hoxha még mindig mosolyog. Elképzelhetetlen szegénységet, darabjaira hulló társadalmat hagyott hátra. Egy nemzetet, ahol vannak, akik nem emlékezhetnek, mert akkor még nem születtek meg, és vannak, akik nem akarnak emlékezni, mert akkor már éltek. A mai Albánia már egy más ország, mint 36 évvel ezelőtt volt. De az, hogy mennyire más a látogató számára, továbbra is megfejthetetlen titok. Amikor 10 nappal korábban beléptem Albániába, semmit nem tudtam a szkipetárok földjéről, most, a sok beszélgetés után, ennél még sokkal kevesebbet tudok.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!