A határtalan határai: az amerikai álom, sivatag és óceán között

A szabadság nélküli sivatagból álmodtam arról, milyen lehet a szabadság óceánjában élni. Az évek során az Egyesült Államok számomra egy magazinokból megismert varázslatos világ fogalma lett. Az igézet egy része talán az elérhetetlen volt. A távoli, elképzelt ország biztonságot jelentett abban a bizonytalanságban, amelyben éltem. Fekete-fehér képeken először láttam, akkor még színeseknek nevezett négereket. Képesújságok lapjairól felszabadultan mosolyogtak rám a Central park füvén napozó New York-iak. 

Az ötvenes évek Magyarországán majdnem ismeretlen arckifejezés: mosoly volt arcukon. Ez számomra az annyira áhított, elérhetetlennek tűnő szabadságot jelentette. Néhány évvel később a londoni egyetemről kiküldetésben, Amerikában dolgoztam, tanítottam, majd egy hónapig utazhattam. A felfedezőutat New Yorkban kezdtem. Alulról néztem a felhőket eltakaró felhőkarcolókat és felülről az utcákon közlekedő, játékautóknak kinéző forgalmat és a hangyányi embereket. Ellátogattam a szabadság szimbólumához, a Szabadság-szoborhoz. Elképzeltem milyen lehetett azoknak a magyaroknak, íreknek, olaszoknak ezt a szobrot a tengerről meglátni, akiket a fizikai vagy a szabadság utáni éhség hozott ide. Az egyik este egy étterem bejáratánál álltam. Néztem azt a rengetegféle színt, formát, méretet, amely New York lakosságát jellemezte. 

Az óriási forgalomban, az út közepén mozdulatlanul álló, kicsit előredőlt fiatalembert vettem észre. A mind a két irányból ömlő kocsik között jó ideig tartott, amíg sikerült beérnem hozzá. A szemei nyitva voltak, de nem látott semmit a körülötte zajló világból. Vállamra vettem, és kicipeltem az út közepéről. A járda melletti park egyik padjára fektettem. Senki nem állt meg segíteni. Rendőrt vagy mentőt kerestem, amikor valami egyre erősödő, fémes zörejre lettem figyelmes. Egy, a járdaszegélynek ütköző kocsi közeledett nagy sebességgel, a dísztárcsa okozta a fülsüketítő zajt. Előttem útkereszteződés volt, itt már nem volt járdaszegély, ami irányította volna a kocsit, így az nagy sebességgel belerohant egy lámpaoszlopba, füstölögni kezdett, majd kigyulladt. A kocsi szélvédőjén, félig a motorház tetején eszméletlenül feküdt a kocsi vezetője. Odarohantam, és kirángattam az égő roncsok közül. Ekkorra ért oda egy rendőr. – Maga mi a csodát csinál? – kérdezte. – Egy égő kocsiból egy ájult, sérült embert mentek – válaszoltam. – Látszik, hogy maga külföldi, ha megsérült, magát be fogja perelni – mondta. Mentőt hívott, de ő nem nyúlt a sebesülthöz. Kemény lecke volt érzékelni a szabadság határait. A New York-i autóbusz-pályaudvaron álltam. Az indulásig még volt néhány percem. Fel akartam hívni az egyik tanítványomat. Ő a szemeszter végén egy szünidei látogatásra hívott nyaralójukba, Cape Codba. 

Amikor invitált, még nem tudtam, hogy Cape Cod az Egyesült Államok keleti oldalán élő milliomosok üdülő félszigete. Busszal ide indultam. A telefonkészülékbe bedobtam a szükséges pénzt, az egyet kattant, és elnyelte vagyonkám utolsó pénzdarabjait. Elkeseredésemben nagyot ütöttem a készülékre. Mintha gombot nyomtam volna meg, ömlött ki a pénz. Hitetlenkedve kapkodtam össze a zacskónyi aprót. Ez az! Ez Amerika! A korlátlan lehetőségek birodalma – gondoltam. Ahogy beültem a több ezer célpont felé szállító Greyhound társaság egyik buszába a hangulatom is és körülöttem a világ is megváltozott. A buszjegyemmel arra és addig mehettem, amíg akartam, ott szállhattam le, ahol akartam. Szabad voltam menni vagy maradni. Csodálatos homokos partokkal és villákkal a Cape Cod félsziget az Atlanti-óceánba nyúlik be. Tanítványom édesapja fogorvos volt. Érkezésem után kis, négyszemélyes gépén a papa rögtön repülni vitt. Ahogy a kifutópályát magunk mögött hagytuk és emelkedtünk, néztem a kezeimet, milyen görcsösen kapaszkodom az ülés karfájába. Alattunk végeérhetetlen kertes házak, utak és azon túl a sivatag. Minden ugyanúgy nézett ki. 

Azon merengtem, hogyan fog visszatalálni, és azon, miért nem tudom elengedni a karfát. Arcomra ráfagyott a mosoly. A bizonytalanságban az egyetlen biztosnak hitt karfába fogództam. Amikorra végre leszálltunk a kapaszkodástól, izomlázam volt. Pedig ekkor kellett az erőm. A gép egyik kereke lecsúszott a kifutópálya betonjáról és elakadt a homokban. A túlélés feletti öröm és a kiszabadítási vágy megsokszorozta erőmet, kiemeltem a kis gépet a homokból. Este volt tanítványommal behajtottunk a városba. Ahogy lassan végigcsorogtunk az utcákon, a szórakozóhelyekről ömlött ki a marihuánás cigaretták illata. Feltűnt, hogy az egymásba kapaszkodó párok majdnem kizárólag egyneműek voltak. Egy bulira voltunk hivatalosak. Amikor megérkeztünk, furcsán éreztem magam. Mi voltunk egyedül, akik még fel voltunk öltözve. Ez a szabadság és a szabadosság közötti határ leckéje volt. Másnap reggel a városból kivezető egyik főúthoz mentem. Egy lerobbant kocsi megállt mellettem. – Nem tudod, hogy itt tilos stoppolni? – kérdezte a benne ülő alacsony, zsíros haját hátrafésülő, fekete öltönyös férfi, majd intett, hogy gyorsan ugorjak be. Az ülésen üdítősüveg feküdt. Azt nyújtotta felém. A nyári hőségben, az út szélén állva megszomjaztam. Boldogan fogadtam az „üdítőt”. Amikor a szájamhoz emeltem, megéreztem az illatát. Lehet, hogy valamikor üdítő is volt az üvegben, de az biztos, hogy most főleg rum. Úgy csináltam, mintha meghúztam volna, de nem ittam belőle. A kocsi vezetője annál gyakrabban, miközben füves cigarettákat szívott. Azután hirtelen lefékezett. Már nem voltunk az autópályán. Egy keskeny erdős ösvényen álltunk. 

A férfi benyúlt zakója zsebébe és előhúzott egy revolvert, amit a halántékomhoz nyomott. Meglepett, hogy milyen hideg a pisztoly, amit a hőségben, a zakója zsebéből húzott elő. Feltéptem a kocsi ajtaját, és hátizsákomat szorítva kiugrottam a kocsiból. Vártam, hogy lőni fog. Néhányat ugrottam, majd rohanni kezdtem a fák között. Nem tudom, meddig, sokáig rohantam. Egy útkereszteződésnél leroskadtam. Néhány perc múlva egy lány lépett hozzám. – Merre mész? – kérdezte. – Nekem mindegy, mert számomra itt minden ismeretlen – válaszoltam. – Akkor menjünk együtt, úgy biztonságosabb – mondta. Vártuk, hogy az útkereszteződés négy irányából merről fut be kocsi, felvesz-e minket, és ha igen, merre visz majd. Ahogy a lány mellettem állt, megnyugodtam. Varázslatos volt ismét szabadnak érezni magam, hogy bármerre mehettem, tudtam, boldog leszek. Gyerekkoromban, egy kutatóintézet könyvtárában találtam rá és szerettem egy életre a National Geographic magazinba. Az újság lapjairól fedeztem fel a világot. Minden oldal lapozásával nőtt bennem a szomjúság angolul megtanulni és megismerni a világot. Most Washingtonban első utam a magazinhoz vezetett. Sétáltam a kertben, és álmodoztam. Arról, milyen lesz, amikor a lap a cikkeimet közli majd. Azután az is megtörtént.