Lázár Ádám: Találkozásaim a történelemmel

A filmbemutató este 9 körül ért véget. A Szabad ­Európa Rádió bolgár részlegének munkatársai készítették a dokumentumfilmet. A film egykori olyan munkatársaikról szól, akikről kiderült, hogy a szovjet vagy a bolgár titkos­szolgálatnak dolgoztak, és valamikor visszatértek Bulgáriába. Azután az ottani rövid ünneplést követően végleg eltűntek. A bemutatóra a világ különböző részeiről érkezők közül a beszélgetésre már nem sokan maradtak. Még lett volna időm beszélgetni egykori kollégákkal. A vonatom csak éjfélkor indult vissza Budapestre. Akik külföldről jöttek, fáradtak voltak, akik München környékéről, azok még időben haza akartak érni.

A pályaudvaron a szerelvény már bent állt. Miután felszálltam, időről időre felszólítás hangzott el németül, majd angolul, hogy akik ezen az éjszakai járaton utaznak, zárják be fülkéiket. Én is ezt tettem. Az indulás előtt néhány perccel valaki dörömbölni kezdett a fülkém ajtaján. Miért pont az enyémen? A vonat majdnem teljesen üres volt. Kinyitottam az ajtót. Egy teljesen feketébe öltözött férfi, fején fekete baseballsapkával nyomult be. Nem nézett ki európainak. Először németül, majd angolul kérdeztem: hova utazik? Jelezte, hogy nem beszéli ezeket a nyelveket. Milyen nyelven beszél? Kurdul és perzsául, válaszolta. Ez szerencse, mert perzsául én is értek kicsit. A férfinél nem volt csomag, csak egy telefon. „Melyik a legközelebbi magyar állomás a szerb határ közelében?” – kérdezte.

– Hova utazik?

– Irakba.

– Mostanában pont az ellenkező irányba igyekeznek a legtöbben, miért megy Irakba? Svédországból jön, Irakba megy, mert beteg az édesanyja.

– Akkor miért nem repül? 

Nincs papírja.

Furcsa volt, mert ahogy mondta, hogy beteg az édesanyja, ördögien elmosolyodott.

Említettem, hogy Németországban vagyunk, ezután Ausztria, Magyarország, Szerbia, és még ki tudja, merre akar utazni Irak felé, más országokban is kérik majd a papírjait. És hogy fog visszajönni Európába papírok nélkül? Erre a kérdésre meglepő határozottsággal és nyelvi nehézség nélkül mondta: „No problem.”

Néhány perc múlva jött a kalauz. Az iraki igazat mondott, valóban semmilyen papírja nem volt, beleértve a menetjegyet. Nem volt izguló típus. Előhúzta bankkártyáját és kifizette a jegy és a pótdíj árát is. Több órát utaztunk együtt, engem kért meg mindennek a fordítására, beleértve Budapesten a taxi szerzését is. Volt rá elég időm, jól megjegyeztem az arcát. Magamban csak kéményseprőnek neveztem, mert annyira fekete volt rajta minden, a komplexuma is. Ez 2015 szeptemberében történt. Néhány hónappal később figyeltem fel fényképére a hírekben, hogy az Európába irányuló migránskrízis egyik főszervezőjét (korábbi útitársamat) az egyik határon lelőtték. Ki tudja, hányadszor és hány ezer migránst hozott Európába. Úgy látszik, egyszer mégsem volt igaza, amikor kijelentette. „No problem”.

Az isztambuli repülőtéren a pénzváltóhoz egyszerre érkezünk a fiatalemberrel. Nekem még több órát kell várnom a csatlakozásra, előreengedem. Megkérdezi: van időm egy kávét inni? Harmadik söre után mesélni kezd. Kanadából Teheránba, onnan Tabrizba utazik. – Török? – kérdezem, mert a város lakosainak többsége török. – Nem, kurd – mondja. A két országot elválasztó Zagrosz-hegységben vannak 4-5000 méteres csúcsok, de a hegy egy része még nyáron is hófedte. Öt országba szétszórva élt itt 30-40 millió kurd. Iránban, északnyugaton a ma már nem létező Kurdisztán egy része volt. – Úgy 15-20 éve, amikor apámat Iránban halálra verték, anyám elhatározta, itt nem maradhatunk tovább. Öten voltunk gyerekek, abból kettő nálam is kisebb. Nem kaptunk útlevelet. Télen indultunk Irak felé – folytatja. – Óriási hóban, bércek között vánszorogtunk. Végül anyám feladta. Nagy bundájával, mint egy sátor körülölelt és betakart bennünket. Nyilvánvaló volt, hogy megfagyunk. Anyám kiküldte két bátyámat, hogy hozzanak segítséget. « Honnan? » 20-30 méternyire tőlünk farkasok széttépték a fiúkat. Húgaimnak több ujjuk lefagyott. Nem tudom, hogy éltük túl. Hajnalban iráni katonák találtak ránk. Évekkel később útlevelet kaptunk Törökországba. Onnan, ismét évek múlva, vízumot Kanadába. Ott kertészeti cégem van, 15 dolgozóval. Anyám lelkemre kötötte, hogy kurd lányt vegyek feleségül. Ezért visszalátogattam Tabrizba. Ott találtam egy kurd lányt. Összeesküdtünk, de ő nem akar Kanadába költözni. Ezért félévenként egy hónapra átjövök hozzá. Már van két fiunk. – zárta a történetet.

Isztambulból Szingapúrba repülök tovább. Alig indulunk el, a mellettem ülő férfi rám dől. Próbálom visszatolni ülőhelyére, de az indulás előtt elfogyasztott nagy mennyiségű alkohol érzéketlenné teszi ébresztési próbálkozásaimra. Hajnalban hozzák reggelinket. Ekkor a légikísérőnek sikerül felrázni. A férfi váratlan kérdést tesz fel: – Mi a véleménye a teherhajók elrablásáról? – A válaszra nem várva kezdi mesélni: – Ukrán matróz vagyok. Szingapúrba utazom, hogy találjak egy hajót. Tavaly egy tengerjárón szolgáltam, amikor ­szomáli kalózok elrabolták a hajót, és túszul ejtettek bennünket. A több hónapi rabság alatt, amit együtt kellett töltenünk, megismertük a kalózokat, némelyiküket meg is sajnáltuk. Több millió dollár váltságdíjat követeltek, amit azután a németek részben ki is fizettek. A kalózok elmondták, hogy ők ebből csak morzsákat, 30-50 dollárt kapnak. És ha a tengeri rablókat a mi kiszabadításunk közben megölik, Szomáliában százával állnak sorba, akik boldogan átveszik feladatukat. A hatalmas váltságdíjat az állami vezetők zsebelik be. – Volt úgy, hogy életveszélyben voltak? – kérdezem. – Állandóan! Az egyikük, egy vérszomjas őrült géppisztollyal a nyakában, egyre-másra tüzet nyitott mindenre. Ő akart a főnök lenni, még a többi kalózzal is állandóan veszekedett.

– Ha ilyen borzalmak után végre kiszabadult, miért megy vissza újra? – kérdem. – Nehéz lett volna eldöntenünk, kik voltak szerencsétlenebbek: elrab- lóink vagy mi, elrablottak. A nővérem Ukrajnában van három kisgyerekkel, az apjuk halott. Nincs munka. Dolgozni lehet, csak hónapokig, évekig nem fizetnek. – zárta a történetet.

Naplóimat olvasva találkozom a történelemmel.