Salaam Tehran – Üdvözlet, Teherán!

A leereszkedőben lévő óriásgép megbillen, ahogy a város feletti körözést szűkebbre veszi. Hirtelen a bóbiskolók is felriadnak. Pedig a szárnybillentés csak egy barátságos „Salaam Tehran”, vagyis „Üdvözlet, Teherán” köszöntés. Alattunk a végeláthatatlannak tűnő város fényei. Tízmillió ember alszik, ébred, készül a következő napra. Ahogy Teherán felett körözünk, eszembe jutnak ismerőseim, rokonaim és a sajtó kérdései: „Miért van szüksége rá, és valóban csak békés célokra kell Iránnak az atom? Lesz-e Irán elleni támadás? Lesz-e ellencsapás? Lesz-e „véletlen” összekoccanás a Hormuzi-szorosban az ott cirkáló iráni és amerikai hadihajók között? Minek mész, amikor tudod, hogy Iránban tartják fogva a legtöbb külföldi újságírót?” Megannyi kérdés, amire én nem, csak kevesen tudják a választ.

Ahogy az Imam Khomeini Ayatollah repülőterén az útlevélvizsgálatra sorban állok, bekapcsolom a telefonomat. Feleségemtől üzenet érkezik. Arra a kérdésemre, amelyet még Tbilisziből, Grúzia fővárosából az Iránba indulás előtt néhány órával tettem fel. „Egy gyönyörű Szűz Mária ikonnal meglepjelek?” Válasza: „Semmiképpen ne vigyél ikont Iránba! Most tartóztattak le egy papot a szentképével.” Az ikon már a csomagomban. Az üzenetet éppen akkor olvasom, amikor az útlevélellenőrző elé lépek. A tiszt hosszan nézi arcomat, vizsgálja, másolja útlevelemet. Végre lepecsételi. Belépek Iránba. Ki fognak engedni?

Iránban az első témakör általában a közlekedés. Míg Angliában, Indiában az út bal oldalán vezetnek, Európa többi országaiban a jobb oldalán, addig Iránban mindenütt és minden irányban. A kétsávos úton minimum 3, de inkább 4 autó furakszik előre, vág egymás elé, és abban a pillanatban, ahogy sikerül a manőver, máris indul sávot cserélni ismét, közben a forgalommal szemben motorosok cikáznak. Legkedveltebb „sávjuk” a járda. Az irányjelzőt ritkán, a tükröt is inkább csak fésülködésre használják. Az utcákon ritkán lehet zebrát látni, de ezt senki sem veszi figyelembe. Csak úgy, mint a nagyforgalmú utak fölé épített gyalogosátkelő hidakat sem használják. A legjobb gyakorlat, amikor az ember nem vezet, hanem utas, hogy nem előre, hanem oldalra néz. Bár ezt a gyakorlatot a vezetők is gyakran követik. Azt el kell ismerni, hogy az irániak kiváló vezetők.

Ahogy félrehúzom szállodai szobám függönyét, velem szemben a Teheránt északról körülölelő, hóval borított hegykoszorút látom. Tíz emelettel alattam az ébredő forgalomban a kocsik játékautókként cselezgetik egymást. A város feletti horizont tele újépítésű felhőkarcolóval. Száz évvel ezelőtt Teherán még csak 250 ezer fős kisváros volt, ahogyan a neve is jelentette, az „út vége”. Mára a repülőnek is majd’ negyed óra kell ahhoz, hogy átrepüljön a város felett. Az Elbrusz-hegység déli lábánál terül el, és szó szerint felkúszik a lankás hegyoldalra, mint ahogyan azt a Váli Ászr, a világ leghosszabb utcája is teszi, közel 20 kilométeren, összekötve a város patinás, északi villanegyedeit és a déli, szegényebb területeit. Mindez remekül tükrözi a társadalmi különbségeket is. Az északi rész Teherán „Rózsadombja”.

Kora reggel érdemes ellátogatni a nyüzsgő és színes teheráni bazárba. Ez az ország legnagyobb piaca. A Nagy Bazárban található: fűszeres, tejárus, suszter, zöldséges, hentes, fafaragó, rézműves, kelmefestő, selyem- és millió más árus. És amiről a bazár a leghíresebb, rengeteg szőnyeg. A hölgyeknek a legizgalmasabb üzletek az ékszerészekéi. Itt csak arany és ezüst ékszereket árulnak, ezek súlyához adják hozzá az ékszerészek munkadíját. 
A városról az első benyomás, hogy az épületeket legalább 3-4 méter magas kerítések, kőfalak és azok tetején még szöges dróthálók védik. Idegenvezetőm egyik legfontosabb feladata a fordítás mellett az, hogy jelezze, mikor, mit fényképezhetek, és mit nem. Egyik utunk közben megállíttatja a kocsit, és felhívja a figyelmemet egy többemeletes ház falára festett amerikai zászlóra. A néző csak az első pillantásra hiheti azt, hogy egy csillagos-sávos lobogót lát, amíg fel nem ismeri, hogy a csillagok halálfejek, és a sávok zuhanó bombákat ábrázolnak.

Az angol nyelvű Tehran Times 2012. február 12-ei számának címlapján közöl cikket Emlékezés a forradalomra címmel. „Az 1979-es Iszlám Forradalom 33. évfordulójára rendezett teheráni nagygyűlésről 33 nemzet újságírói, fényképészei tudósítottak” – kezdi a lap. 180-an lehetünk. Rádiók, TV-állomások, lapok, magazinok Iránban élő és iráni származású tudósítói, egy japán újságíró, a kínai és a moszkvai TV stábja és én. A főváros szimbólumává vált Szabadság Toronyhoz érkezünk. A torony egy hatalmas tér közepén álló, fehér márvánnyal burkolt épület, amelyet 1971-ben a Perzsa Birodalom megalapításának 2500. évfordulójára emeltek. Most a térből alig lehet valamit látni a nagygyűlésre összejött tömegtől. Sok ellenőrzési ponton több, különféle egyenruhájú katona, rendőr, forradalmi gárdista, biztonsági tiszt néz át bennünket. Süt a nap, mindenki mosolyog. Akkor is, amikor már az utolsónak hitt ellenőrzésnél a katona bejelenti: fényképezőgépet nem vihetünk be a nagygyűlésre. Mosolyog, amikor mondja: „Ki innen!” Nyilvánvaló, hogy nem tudja, mit mond, csak erre tanították meg. Megérkezik a minisztériumból egyik főnöke, és egy mozdulattal elintézi, hogy gépestől bemehessünk, – hiszen ezért hoztak ide bennünket.

A téren különféle kordonok közé vannak irányítva az emberek. Az egyik oldalon a csadoros nők, a másik oldalon a zöld fejpántos, mártírságot fogadó férfiak. Félelmetes látvány! Minket a dísztribün előtt felállított három platformra irányítanak. Innen mindent remekül láthatunk. A tribün előtt különféle ünnepi egyenruhában a díszszázad. A nagygyűlésen az ünnepi beszédet a palesztin szervezet, a Hamász elnöke és az iráni elnök mondják. Az elnök, Ahmadinedzsád lép a mikrofonhoz. Ő is hosszan beszél. A nagygyűlésen részt vevőket időnként skandálásra vezeti, amikor jobb kezüket ökölbe szorítva háromszor előre ütnek, és úgy zúgják: „Margh bar Amerika, margh bar Israel! Halál Amerikára, halál Izraelre!” Valóban félelmetes. Amíg az elhúzódó beszéd és két ökölrázás közben hátra nem fordulunk. Ekkor kiderül, hogy a csadoros nők, iskolás lányok, a fiúk szintén 10–14 évesek. Zászlókat, kis zacskókban édességet dobálnak fel hozzánk, és állandóan kérdezik: „Hová való vagy, honnan jöttél?”

Az ünnepségen a férfiak és a nők egymástól elkülönítve állnak. Az én emelvényemtől nem messze valami szokatlan történik. A férfiak között két csadoros lány a kerítés felé próbál eljutni, azután, amikor a kerítéshez érnek, megpróbálnak átmászni. Nyilvánvalóvá válik, hogy az egyikük rosszul lett. Barátnője visszamászik érte, és próbálja húzni, tolni, hogy kijussanak a tömegből. A férfiak nem segíthetnek, mert az iszlám törvények szigorúan kimondják, férfi és nő nyilvános helyen, hacsak nem családtag, nem érhet egymáshoz, még csak kezet sem rázhatnak. A kerítés belső oldalán a biztonságiak várják a lányokat, ők sem segítenek, csak figyelik őket. Végre a lányok átvergődnek a kerítésen. Az egyik lánynál nagy baj lehet, mert alig áll a lábán.

Azzal a szigorúan betartott szabállyal, hogy férfi és nő nem érhet egymáshoz, szöges ellentétes, ami a 34. Fajr Nemzetközi Filmfesztivál díjkiosztó ünnepségén történik. Egymás után hívják a színpadra a nyerteseket. A kilenctagú zsűrinek két tagja kendőbe burkolt hölgy. Ők nem ráznak kezet a férfi nyertesekkel. Amíg ki nem hirdetik a legjobb színész kategóriát, amelynek győztese egy kanadai színész. Ő is felmegy a színpadra, kezet fog a férfiakkal, majd amikor a hölgyekhez ér, velük is, majd kezet csókol nekik. A filmszínházban lévő több ezer néző és az egyenesben közvetítő 13 iráni televíziók stábja felhördül, majd hogy enyhítsék a feszültséget, kacagni kezdenek. Senki nem tudja, hogy a színész tudatlanságból vagy provokációként használta az alkalmat a kézcsókra. Nyereménye egy új gépkocsi lett volna. Ezt nem vette át, még aznap este hazautazott.

A szállodában bemegyek a dísztárgyakat áruló üzletbe megnézni a kézműipari munkákat, miniatúrákat, festményeket. Az idős úr is megkérdezi: „Hová való?” „Magyar vagyok”, válaszolok. „Néhány éve, amikor még könnyebb volt utaznunk, az egész családommal, voltunk vagy 30-an, ellátogattunk Budapestre. Meg akartam nézni, hová való Puskás és Mindszenty!” Ebből a váratlan mondatból is kiderül: hazánkat, honfitársainkat Iránban ismerik, tisztelik. Irán egyike annak a néhány országnak, ahol országunkat úgy nevezik, mint mi: Magyarisztán.

Számomra a találkozások, beszélgetések, múzeumi kincsek látványa mellett az iráni gyerekek mosolya volt a legfontosabb. Azok a szempárok, amelyeket a nagygyűlésen láttam. Felnéztek arra az emelvényre, ahol mi, újságírók álltunk. Kis zászlóikat nekünk nyújtogatva, cukros zacskóikat feldobva, ezek az arcok, szemek mosolyogtak. Amikor indulunk, kórusban kiabálták: „Nyáron gyertek vissza!” Jó lenne! Hoda hafez Tehran – Isten hozzád Teherán!