Varázslatos, de jól ismert világ London városa

Az egyik kezem a keresőn, a másik a hangerő-szabályozón volt, és amint egy állomásra bukkantam, a lehető leghalkabbra állítottam a készüléket, hogy a szomszédok meg ne tudják, hogy nem a Kossuth rádiót hallgatom. Öntudatom teljes súlyával éreztem a külföldi adók hallgatásával járó veszélyt. Ötéves lehettem.

Az állomásokat legtöbbször csak felfedeztem és meglátogattam, behúztam a sötét szobába. Találgattam a messziről, idegen nyelven érkező üzenetek eredetét, és azután újabb állomás felé tekertem a keresőt. Voltak olyan adók, amelyek régi, jól ismert pihenőhelyévé váltak éterbeli sétáimnak. Idővel néhány bemondó hangja is ismerős lett. Különös izgalmat jelentett, amikor az egyre bővülő bábeli világ egy-egy új taggal egészült ki. Híreket először németül, majd az angol rádió magyar adásában „hallgattam” volna, ha nem nyelt volna el majdnem mindent a zavaróadók zümmögése, berregése. Miután az impozánsan mély hangú bemondó magyarul elköszönt, egy fiatal hangú hölgy mondott valamit angolul. Ebből eleinte semmit, később a Londont és a BBC-t értettem meg.

Ez volt általában az az időpont, amikor a készüléket kikapcsoltam. Bennem utána a sötét csöndben még sokáig hullámzott, lüktetett a név: London. Eleinte csak ködös, ismeretlen, titokzatos távolságot, később néhány tényt és sok álmot, elképzelést jelentett. London számomra egy képekből, könyvekből tanult varázslatos, de jól ismert világ fogalma lett az évek során. A varázs egy része talán az ismeretlen, az elérhetetlen volt. A város biztonságot jelentett a bizonytalanságban, mert olyan messze volt. Képes újságok lapjairól angolos szégyenlősséggel mosolyogtak a Hyde Park füvén és nyugágyain napozó szigetlakók. Londonból gyakran kaptunk levelet, képeslapot. A borítékot nemcsak elolvastam, a bélyegeket nemcsak megcsodáltam, de a csomagot meg is szagoltam. A borítópapír spárgája olyan más volt, annyira különbözött attól, amit megszoktam, hogy az sem ábrándított ki, amikor a felnyitásnál kiderült: a kis piros tűzoltóautó valahol útközben összetört, és a narancs a kézbesítést megelőző várakozás alatt megrohadt.

Amikor évekkel később Londonba érkeztem, térképen már ismertem a várost. Bennem London az enyém volt, otthon voltam. Ha Európából vonattal érkezik a látogató, London Victoria vagy Waterloo főpályaudvarain kiszállva eleinte csak a negatívumokat veszi észre. A száz- vagy több száz éves épületek, amelyek itt nem műemlékek, csak elhanyagoltak, öregek. Az utcákon hagyott szemetet vagy a vizeletszagú, poros földalatti járatokat. Első benyomásnak ezek nem felemelő élmények. De azok, akik megérzik egy város hangulatát, néhány nap után észreveszik: valami megérintette őket, beleszerettek Londonba. Sokan azt tartják, az angolok különcök. Talán a hagyományok tisztelete és a minden más európai várostól eltérő londoni élmények keverik azt az atmoszférát, amely Londont azzá teszi, ami. A város bemutatása majdnem lehetetlen feladat azok számára, akik még nem jártak Londonban. Nem az épületek és nevezetességek ismertetése nehéz, hanem a hangulaté, amely a szigetország fővárosát átjárja. Gondolok itt a karácsony előtt kivilágított Regent Streetre, ahol az áruházak, üzletek kirakatait nézegető tömeg ebédidőben beugrik egy pint sörre valamelyik pubba. Az ivóban barátságos meleg van, szól a zene, a pult mögötti sütőben sül a csirke, a kolbász és a marhahús. Karácsonyi énekeket daloló fiatalok lépnek be. Gitár kíséretében néhány dalt adnak elő, majd nagy perselyekkel – amelyekre kiírták, hogy milyen jótékonysági intézmény számára gyűjtenek – körbejárják a helyiséget.

A londoni üzletekben még ma is szolgálatkészek az eladók, akkor is, ha valaki csak nézelődni vagy melegedni tér be. A Piccadilly forgalma jól ismert. A téren átsietők a londoniak. Ha lehet, igyekeznek elkerülni a város szívét. Akik a koldusokat, utcai zenészeket, mutatványosokat nézik, azok nagy többsége külföldi látogató. Ők nem ismerik a Strand mögötti kis üzletet, ahol egyetemi tógát lehet kölcsönözni doktorrá avatáskor, vagy azt az üzletet, ahol valódi tengeri szivacsot árulnak. Londonban ha nem is mindent, de sok mindent lehet kapni a nap 24 órájának bármelyikében. Csak azt kell tudni, hogy hol. Mert van itt egész éjjel nyitva tartó lakatos, posta, könyvüzlet, szauna, fodrász, gyógyszerész, kápolna, rokkantkocsi-kölcsönző, mo­soda, étterem, önkiszolgáló üzlet, kisegítő dadaszolgálat, fogorvos, szülész, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Ha valaki Londonról beszélve azt mondja, Harley Street, az utazási kalauzból tájékozott látogató rögtön rávágja: az orvosok utcája. Igaza van. Talán a világ legtöbb, legdrágább specialistájának itt van rendelője. John Weis köszörűs üzletét kevesen ismerik itt. Pedig a kirakatban lévő zsebkést érdemes megcsodálni. Az 1851-es londoni világkiállításra készítette a mostani tulajdonos szépapja. A bicskának – az évszám emlékére – 1851 pengéje van, és mindegyik különféle méretű és formájú.

Ha valakinek a megszokottól eltérő kérdései vannak, és azokra választ vagy megoldást keres, akkor felhívhatja a lakosság felvilágosító szolgálatát. Bármi legyen is a kérdés vagy a kérés, a vonal másik végén lévő hölgy mindent elkövet, hogy segítsen azoknak, akiknek ez a hívás talán az utolsó reményük. Előfordul, hogy valaki nagypénteken beszól: kutyája lázas és nem talál állatorvost. Vagy ha a Londonon átutazó ausztrál protestáns fiú útközben, itt egy indiai, hindu lányt karácsonykor szeretne elvenni – az iroda minden hívást komolyan vesz, és majdnem mindenre tud választ adni. És mindezt ingyen teszi.

Az állomáskeresés a rádió skáláján még ma is kedvelt szórakozásom. Ma már nincs zöld varázsszem a rádiómon. A szobámban sincs mindig sötét, és az adók – ha még vannak – általában tisztábban bejönnek. Valami mégis örökre elmúlt. Ott maradt két állomás: Budapest és London között.