Akarja tudni a lecsókirály titkát?

Friss szellővel kezdődött, majd a nap mellett az apró bográcstüzek, mint megannyi lélekláng, melegítették fel Székesfehérvár idei lecsófőző vigasságának helyszínét, a Zichy liget környékét szombaton.

Közel hatszáz csapat alkotta a verseny vérkeringését, mely úgy buzgott, forrt, akár a sok száz lecsó az üstökben. S persze ahány stand, annyi féle ételköltemény készült, melynek alapja hát persze, hogy mindnek a lecsó – amely mára gyakorlatilag mint Székesfehérvár nemzeti főétke szerepel a helyi köztudatban. Ezt pedig nem másnak, mint Sipos Józsefnek köszönhető – emelte ki reggeli megnyitóbeszédében Cser-Palkovics András polgármester is – akire, mint a rendezvény ötletgazdájára emlékeztünk ezen a szép reggelen.

És ezután, stílszerűen, mindenki belecsapott a lecsóba, hogy a zsűrit elkápráztatva a lecsókirályi címig küzdhesse fel magát, csapatát. Persze az elején még mindenki a szokásos olaj-hagyma kombóval indított, ám innen gyakorta vitte a kísérletezés útjára a versenyzőket a kedvük. A nagy lecsóforgatagban környékbeli vállalkozások, egyesületek, baráti társaságok százai mellett szaglászhatott a látogató és persze az újságíró is, aki ezúttal egy viszonylag új, januárban alakult csapat recepttitkaira volt kíváncsi. A Székesfehérvári Szív Egyesület tagja, Kutiné Gelley Mária azonban elárulta, náluk nincsenek nagy titkok:

- Egyelőre hagyományos lecsót készítünk: olaj, hagyma, paradicsom, paprika, só, bors, ennyi. Lesz emellett kolbászos, szalonnás, tojásos is, de egy adagból nem csinálunk egyszerre sokat, inkább többször keveset – meséli Mária, aki bevallja: ha szívbarát oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor igazából az olaj minőségén múlik minden.

Pál Lászlóné Bürger Éva standja is igazán vonzó volt, a kialakítás gyakorlatias versenyzőre utalt: a kitömött báb, csodás díszítés mellett tábla hirdette, itt szégyenlős lecsó készül! Hát persze, hogy ez mindenki fantáziáját megmozgatja, tudni is szerettük volna mi is, ez pontosan mit jelent:

- Elkészítem a lecsót, majd pedig befedem palacsintatésztával, végül fokhagymás tejföllel megkenem a palacsintatésztát – tudjuk meg Évától, mitől is olyan szégyenlős az a lecsó. A csodás ételkölteményt szárított kaporral díszítette az egyébként idén augusztusban nyugdíjba vonult, korábban főnővérként dolgozó Éva, aki baráti társaságával immár hatodik éve vesz részt a rendezvényen.

Gasztronómiai csábereje előző években is hatásos volt, mint meséli, amikor még volt közönségszavazat, rendre eredményeket értek el.

- Tavaly sztrapacska volt töltött lecsóágyon – tudjuk meg, ahogy azt is, hogy akkor is benne voltak az első húszban.  A „mellékes” kínáló finomságok között ekkor felfedezek egy különlegességet: nemzetiszínű töltelékkel készített süteményt, „Lélekdonor csapat” felirattal, paprika és paradicsom cukordíszítéssel. Álomszép és biztosan ugyanilyen finom is lehet - gondoltam.

A lecsó szerelmesei számára ez a nap maga a Kánaán – mint az édességimádóknak a mézeskalács házikó, vélekedek, nézegetve a lecsókészítőket. Persze idén sem volt csupa vattafelhő, akarom mondani, hagymafelhő az esemény, a Magyar Vöröskereszt Fejér Megyei Szervezetének brand molinóját például valaki meglovasította. Hogy erre mi szükség lehetett, nem tudni, értetlenül áll mindenki a történtek előtt.

A nap végére azonban már a hangulat is a tetőfokára hágott, a csúcspont pedig a címek és a lecsókirály kihirdetése volt. A zsűri különdíjasa a 152-es Pulutyka csapata lett, a Sipi Emlékkupát a 61-es lecsófőző csapat vihette haza. A legfinomabb lecsó főzője pedig idén egy hatfős csapat kapitánya, Arany László lett, aki azonban nem kísérletezett: a lecsóba csak azt tette, ami klasszikusan bele való, és adott hozzá egy kis kolbász és tojást is. Ennyi, a titok nem a hozzávalókban van, hanem a lelkesedésben, amit hozzáadnak.