Felemelően cudar élet egy a Kékszalagot sértetlenül megúszó hajón

A Kékszalag hosszú. Számunkra, túrahajókkal indulóknak, általában huszonnégy órás. Fárasztó. És felemelő. Belevitorlázni a naplementébe csak leírva giccses. A szürkületben szem elől veszteni a versenytársakat, meleg kabátért és mentőmellényért nyúlni, pozíciófényeket kapcsolni, mind a második műszak eljövetelét jelzi. Azt, amiben egy átlagos vitorlázáskor nincs részünk. A hétköznapok estéin kikötünk, biztonságba kerül hajó és ember, de ma nincs megállás, ez a Kékszalag. Vár a telihold, és majd sokára a kelő Nap. Belesimulunk a természetbe.

Az idei verseny ott folytatta, ahol a tavalyi abbahagyta: szélcsendben. A tikkasztó forróságban a Balatonon ringatózni sok nyaraló számára lehet idillikus kép, számunkra nem az. Nincs sor, melynek a végén hideg sört ad a pultos. Nincs árnyék. Csak ücsörgés van a tűző Nap alatt, egy helyben, mozdulatlanul, nehogy a vitorlából az a kevés kis szél kirázódjék. Aki mégis moccan, mintha tojásokon lépkedne, lassított pantomim jelenetet előadva közlekedik, a kormányos pedig igen szigorú kritikus. Az egyhangúnak tűnő helyzetet felkapaszkodott sporttársaink teszik színesebbé. Náluk ordít a zene, maguk is hangosak, simuljon a természet őhozzájuk.

Már erősen délutánra jár, amikor Aliga felől megérkezik a szél. Ellenkező irányból, mint jósolták, de ez nem számít, lényeg, hogy itt van, és életet lehel mindannyiunkba. Kezdő versenyzők ilyenkor szokták bejelenteni, esetleg mégis eljönnek jövőre is. Reggelre még változhat a véleményük. Siófok után felkerülnek a spinakkerek, a színes gömbszelet vitorlák, minden hajó alatt harsog a víz, csúcssebesség környékén járunk.

A pazar idő Badacsonyig tart. A hegy mögött ólomszínű az ég. Tudjuk, mire számíthatunk, az egynapos meteorológiai előrejelzések már nagyon megbízhatóak. Mégis reméljük, a front ácsorog kicsit a küszöbön, mielőtt belép az életünkbe. Persze, hogy berúgja az ajtót, de fokozatosan kezd kiabálni, ad időt a felkészülésre. Úgy két percet. Ennyi telhet el, mikorra belátom, a két vitorlából a nagyobbik (a grósz) sok lesz, tehát reffelünk (csökkentjük a felületét). A kilenc méter hosszú és majd három széles, közel három tonnás Regina típusú hajó ekkor már megdőlve rázza az árbocát. Sok neki a szél.

Átadom a kormányt és pattanok az árboc mellé, engedjük lefelé a nagyvitorlát. Ám hiába csökkent úgy négy négyzetméterrel a felülete, a nyomás nem enyhül. Le a teljes grósszal, maradjon csak az orrvitorla (a fock). A hajón mindenki vitorlázott már viharban, a reffrendszerünk is jó, nem akad el kötél sem, gördülékenyen megy a manőver. Már amennyire gördülékeny lehet vágtató ló hátáról teregetést beszedni. Mert a hajó a 60 - 80 kilométeres szélben mocskosul dől, hánykolódik, kitámasztás, kapaszkodás nélkül felér egy katapulttal. És a szél továbbra is sok. Én legalábbis úgy érzem.

Az orrvitorlát is reffelni kell. Csökken a felülete, viszont elveszti eredeti alakját, be-belobban, aggódom érte. És aggódom az új árbocunkért, melynek elődjét tavaly hasonló időben vesztettük el. De ez komolyabb darab, szépen bólogat. Kidagad a miniatűr vitorla, a hajó felveszi az új ritmust, viharvitorlázunk. Az orr alól felzúduló hullámok átmossák a fedélzetet, a kajütben minden elázik, mire bezárkózunk. Ekkor kezdünk átöltözni. A vizes pulcsi, száraz vízhatlan kabát nem a legjobb ötvözet, de a györöki kiszögellésig, ahol szélárnyékba kerülünk, jó lesz. Csak legyünk már ott. Mert addig a Szigligeti öböl vár ránk.

Partról igen romantikus e tájék, a vulkáni kúpokkal, vízre ágaskodó várrommal, de északias viharban a tó legrusnyább helye. A völgyek felgyorsítják a lecsapó szelet, mely itt jó egy Beaufort-fokkal (a szélerő tizenkétfokozatú felosztása) erősebben tutul és a kiszélesedő tavon a hullámok is tovább nőnek. Átrobog rajtunk egy-egy tajték, ilyenkor olyan értetlenséggel ülünk derékig az egyébként langymeleg vízben, mint józanodó villalakók a realityshow jakuzzijában.

Mindenhol villámok, tulajdonképpen szép. A szél lecsapja a hullámok tetejét és vágja az arcunkba, minden csepp egy kisebb ütés. Közben a konkurenciára is figyelni kell. Hajó sodródik mellénk, szemből is érkezik egy másik. Akad szellemhajó is bőven, mindenféle fények nélkül. Veszélyes. Györöknél kék villogó a vízen, rendőr lehet, vagy vizimentő, valaki bajban van. Később, már a parton tudjuk meg, hogy egy árbocát vesztett vitorlást mentettek.

Látunk még egy bajbajutott vitorlást, de őt már reggel, Füred alatt. Addigra eljutottunk Keszthelyig, kétszer átszeltük a Szigligetit, átfagyva, a technikáért szorítva vitorláztunk nagyjából tíz órát a viharban. A Balaton 31-es árboc nélkül bukdácsol, a kiszakadt árboccsonkból meredeznek a talpcsavarok. A fedélzeten gyerekek várják a motorost. Szívszorító látvány. Mi reggel épségben befutunk, ünnepeljük az épen maradt technikát és persze magunkat is. Ők elméletileg lassabb hajóval jártak előttünk és csak egy-két kilométerre voltak a céltól. Nem volt szerencséjük.
 

A vízen is sejtettük, láttuk is, hogy többen bajba jutottak. De, hogy 150 hajót, a mezőny mintegy negyedét menteni kell, hogy vitorlás süllyed el, hogy hajókat hagynak magukra félvízen, horgonyon, azt nem gondoltuk volna. Talán nem sértő Litkey Farkasra, ha azt mondom, ennek a versenynek ő csak a győztese volt, de hősei azok a vitorlázók, akik a miénknél sokkalta kisebb hajókkal, köztük jollékkal, tehát tőkesúly nélküli, felborítható, uszonyos hajókkal is végigmentek. Ők nem visznek celebeket, nem nyilatkoznak a lapoknak, (zene pláne nem bömböl náluk), szerények, mint a hajóik is. De a Balatont nagyon ismerik, a vitorlázásról minden fontosat tudnak. Ez a verseny róluk szólt és azokról, akiket szép vitorlázóidőben észre sem veszünk: a vizimentőkről, vizirendőrökről, akik ezen a pokoli versenyen hajókat és életeket mentettek.

 Képgaléria  a Kékszalagról itt!