Döntő csapás

A mögöttünk hagyott hétvégén a kézilabda Bajnokok Ligájában négy magyar csapat négy győzelmet aratott; a Veszprém a BL-címvédő francia Montpellier-t, a Szeged a német, a Ferencváros a norvég rangelsőt verte, a Győr kötelező feladatot hajtott végre Kaproncán, a horvát Podravka otthonában. Zenghetnénk a sportág dicséretét – más labdajátékok egy egész szezonon át megélnének e sikerből –, magasztalhatnánk az egyébként sokat bírált légiósokat, de érdemes most egészen máshonnan közelíteni.

Egyetlen gól, a döntő találat felől. Hiszen a Veszprém úgy kerekedett felül 30–29-re, hogy Mikler Roland az utolsó akciónál ziccert védett (egy hete, a breszti 29–28 alkalmával ugyanekkor hetest), a Fradi pedig legfeljebb a döntetlenben reménykedhetett, amikor 26–26-nál, hat másodperccel a duda előtt Kovacsics Anikó labdát lopott, és meg sem állt vele a hálóig.

Nem törvényszerű, hogy e végjátékok így alakultak, de nem is véletlen.

Nem törvényszerű, mert csak futballban lehet felépíteni egy mérkőzést az egygólos különbségre – beállunk, hadd jöjjenek, aztán amikor kinyílnak, egy kontrából meglepjük őket, és onnantól „retesz” –, kézilabdában ez az eredmény csupán két egyenlő erő küzdelmében születhet meg. De nem is véletlen, mert általában az nyer eggyel, aki a döntő pillanatban fejben, lélekben felkészültebb, tisztább, aki érdemesnek tartja magát a győzelemre, aki úgy érzi, ez neki jár.

Mint a Ferencvárosnak és Kovacsics Anikónak, aki nem szerencsével halászta el a norvég keresztpasszt, hanem számított rá, kilépett érte; mint a Veszprémnek és Mikler Rolandnak, aki tudatosan mozdult a francia lövés várható irányába, Bresztben pedig már a fehéroroszok hetese előtt azt mondta a kispadon ülő kapustársa, Sterbik Árpád, hogy „Roli” kivédi.

Amikor másik férfi BL-csapatunk, a Szeged ötből ötös mérlegét méltatjuk, akkor se feledjük a zágrábi 24–23-at, a zaporozsjei 32–31-et. Időben és térben tágítva e kört azt is bátran kijelenthetjük, férfiválogatottunk azokon a vb-ken szerepelt sikerrel, amelyeken az egygólos meccseit hozta, és akkor állt fejre, azaz esett ki már a csoportjából, amikor 1995-ben 25–24-re kikapott Tunéziától.

A sport kezdetétől, sőt korábbról, a középkori lovagi tornáktól az jellemezte a nagy bajnokokat, hogy képesek voltak az utolsó, döntő csapást bevinni vagy elhárítani. Hajdan karddal és pajzzsal, ma lövő kézzel és sánccal – amúgy semmi sem változott.